Isis`s history

Sivatagtemplom - a Színházi Korzón - 2010. 09. 18. 10.00 - 22.00

2010-09-17T05:11:00.000-07:00

Az Évadnyitó Színházi Fesztivál rendezvénysorozat alkalmából a Színházi Korzón, azaz az Andrássy úton (azon belül is az Írók boltja előtt)

INDIA

2009-12-27T11:11:00.000-08:00

View my Video Diary India at
http://www.youtube.com/user/videodiaryindia

A lázadás eszköze

2009-07-18T07:38:00.000-07:00

Egy fénykép mint forradalmi tett? Nem elképzelhetetlen művészi aktus, azonban jóval izgalmasabb a fénykép, ha nemcsak művészi értelemben lázadó.

A Váci utca turistákkal gazdagon ellátott részén található pincegaléria ad otthont Bérczi Zsófia Sivatagtemplom című kiállításának. Mintha egy más világba csöppennénk a lépcső aljára érve. A fenti forróság és nyüzsgés után hűvös nyugalom fogadja a látogatót a labirintusszerű galériában, amely egyik elágazását egy makett falu, egy sivatagi romvárost idéző díszlet tölti ki. A hatást tovább fokozza a mindent betöltő, szomorkás arab zene. Szerencsére homokkal nincsen felszórva a padló a még nagyobb hitelesség végett, így könnyedén beléphetünk a mini házak ajtaján, hogy megcsodáljuk Bérczi sivatagi fotóit, melyeken fekete burkás nők törik meg a homok sárgáját és az ég vakító kékségét. Persze ezek a kompozíciók még önmagukban maximum esztétikusnak mint forradalminak nevezhetőek. Ám a kiállításon azt is megtudhatjuk, hogy az arab világban nőket fotózni (különösen férfi kísérő nélkül) messze nem hétköznapi cselekedet, ahogy azt is, hogy a vallásos nők sem egészen úgy élik meg zárt ruhájukat, ahogy mi azt képzeljük. Számukra templom, ahogy a sivatag is.

Sivatagtemplom
VAM Art&Design Galéria
Nyitva: folyamatosan hétköznap 8.00-16.00

Fidelio - júniusi szám, kiállításajánló:
http://www.fidelio.hu/kiallitas/ajanlo/berczi_zsofi_sivatagtemplom.aspx

Kiállítás / Exhibition

2009-05-02T06:00:00.000-07:00

Kedves Bloglátogató!

Szeretettel várunk/juk a V.A.M. ART & DESIGN Galériába (1056 Budapest, Váci utca 62-64, tel.: 3181594, nyitva hétköznap 8.00-16.00)

Bérczi Zsófia: SIVATAGTEMPLOM

című térvázlatba installált fotókiállítására a sivatagi romvárosokban élő nők fiktív életéről.

„Bérczi Zsófia mintegy kutatóként, „etnográfusként” keresi fel a mítoszok forrását, Egyiptomot, és az itt összegyűjtött leletekből alakítja saját mítoszát, mitológiáját. Fotói lebegő álomvilág képei, egy költői, szubjektív világkép dokumentumai, ahol a ruhák jelmezek, a helyszínek díszletek. Ezek mögé rejtőzve teremt képzeletbelit abból, ami az itt élő nők számára súlyos valóság – ettől a képek expresszívek, reálisak és szürreálisak is. Más olvasatban dokumentumai az archaikus világ és a modern hightech ütközésének: ahol a nőket nem lehet fényképezni, ott a fotós helyettesíti, és a digitális technikával montírozza, sokszorosítja őket. Szimbolikus jelentőségű, fekete, lágy szobraival behatárolja, betölti, megtestesíti és uralja a teret. S nem csak a kép terét, hanem a képekkel a kiállítóteret is. A Váci utcai VAM ART & DESIGN GALÉRIA pincéjében a paravánokból képzett tagolt tér sivatagi kunyhókhoz hasonlatos, melyekből a képeken át nézünk kifelé. Érdemes meditálni rajtuk. Mit látni: fotót, festményt, hiperreált? Pszeudo-dokumentumot, vagy stilizált feminista képet? „Vera icona”-t (igaz képet) vagy önreflexiót, önvallomást, –feltárást." (Palotai János)

Dear Visitor!

We are pleased to invite you to the V.A.M. ART & DESIGN Gallery (1056 Budapest, Váci utca 62-64 phone.: 3181594, open at weekdays: 8.00-16.00)
to the photoexhibition of

Zsofia Berczi, entitled: DESERT TEMPLE.

The exhibition offers a glimpse into the fictive life of women living in ruins of the desert within a spatial installation.

Zsófia Bérczi, as a researcher, as an “ethnographer”, seeks the source of myths, Egypt, and from the relics collected here she develops her own mythology. Her photos comprise the images of floating dreamworlds, documents of a poetic, subjective world concept, where garments are costumes, and locations are sets. Hidden behind these, she creates an imaginary world from the heavy reality of women from these parts – and this renders the images expressive, realistic and surreal at once. According to another reading, these are documents of the collision of the archaic universe and modern high-tech: where it is impossible to photograph the women, the photographer substitutes them with others, and she mounts and reproduces them digitally. With her black, tender sculptures of symbolic value, she defines, fills, embodies and dominates the space. And not only the space of the image, but with her images, the exhibition space too. In the cellar space of the Váci utca VAM ART & DESIGN GALLERY, we peek out from behind the screens that create a desert cityscape approaching the hovels there. It is worth taking time to meditate on them. For what do we see: photos? paintings? hyper-reality? A pseudo-documentary, or stylised feminist images? “Vera icona” (true images), or self-reflection, confession, self-excavation? (János Palotai)

ﻤﻌﺑﺩ ﺼﺣﺭﺍ

2007-10-28T05:02:00.000-07:00

Sivatagtemplom

A sorozat készítésekor két fő képi elem jelenléte foglalkoztatott. A díszlet, melyhez civilizációtól mentes helyszíneket kerestem; illetve a képen szereplő alak, melyhez az iszlám világra jellemző női ortodox viseletet választottam. Vizuális szempontból a homokszínű, egynemű térben elhelyezett fekete alakok kontrasztja érdekelt. Lelkileg a vallásosság állapota foglalkoztatott; nőként az iszlám nő vallásossága.
Beszéltem egy nikob-ot viselő asszonnyal, akivel megegyeztünk abban, hogy a természet nemcsak szerintem, de az iszlám hit szerint is tekinthető templomnak; bárhol imádkozhatunk. Számára a nikob (csak a szemeket láttató női sál) is az állandóan jelen lévő szent helyet jelentette.
Úgy éreztem, hogy sorozatom készítésével nem mondok ellent, sőt támogatom kultúrájukat és hitüket. Ennek ellenére több konzervatív gondolkodású oázisban élő férfi kifogásolta, hogy miért ábrázolok nőket “gyámjaik”, a férfiak nélkül. Ekkor értettem meg, hogy a képeim már önmagukban lázítanak; a vidéki lakosság tradícióinak nem felelnek meg. Öntudatlanul olyan szabadságot álmodtam az iszlám nők számára, mely sokuknak nem adatik meg.
Képeimen nem egy elképzelt valóságot, hanem a női lélek belső szabadságához vezető út állapotait szeretném megjeleníteni szürreális képi eszközökkel. Sorozatomat négy részre osztottam. Az első rész az elfogadó hétköznapokat – prológus, a második rész egy felfokozott lelkiállapotot – aktív megnyílás, a harmadik a lelki béke és belső felszabadulás állapotait – megnyílt lélek – jeleníti meg. A negyedik, lezáró rész – epilógus – magányos belső út, az igazi belső forrás megtalálásáról szól. Képeimmel kétfajta változás lehetőségére szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az egyenjogúság számomra természetes igénye: szeretném, ha enyhülne a gyámság tradíciója. A másik azonban az, hogy szeretném, ha a materiális világ megnyílna a metafizikus sík, az amateriális szemléletmód, a kollektívbe olvadó egyéni út keresése felé.

Desert temple

While making this series, I was occupied with two main visual elements. Firstly the scenery, which I was looking for; places with no traces of civilisation. Secondly, the character of the picture, for which I chose the orthodox female clothing typical of the Islamic world. From a visual aspect, I was interested in the contrast of the black characters placed against a sand-coloured homogenous space. Spiritually, I was focussing on the state of religiousness; and as a woman, especially on the religiousness of the Islamic woman.
I talked to a woman wearing a nicob and we agreed that, not only from my point of view, but also according to the Islamic belief, nature could be regarded as a church; we can pray anywhere. For her, the nicob (female scarf covering all but the eyes) also meant the ever-present sacred place. I felt that, by making my series, I do not disagree but rather support their culture and religion. However, several conservative-thinking men living in oases criticised me for picturing women without “their guardians”, the men. It was then that I understood that my pictures themselves incite; they are not acceptable to the mentality of the countryside. Unwittingly, I dreamt a freedom for Islamic women that is not available for the majority of them. What I would like to visualise in my pictures is not an imagined reality, but the phases of the path leading to the internal liberty of the female soul, using surrealistic visual tools. My series consists of four parts. The first part illustrates the acceptance of everyday life – prologue; the second one pictures an intensified spiritual state – active opening up; the third one demonstrates the stages of spiritual calm and internal emancipation – opened soul. The fourth, closing part – epilogue – is about finding the lonely internal path, the real internal source. With my pictures, I would like to draw attention to the possibility of two kinds of changes. One of them is the need for equality, which for me is natural: I would like to see a relaxing of traditional guardianship. The other thing I would like is the materialistic world opening towards the metaphysical, ‘amaterialistic’ aspect, the individual quest eventually merging in the collective.

ARTPHOTOS - Sivatagtemplom / Deserttemple

2007-03-23T07:07:00.002-07:00

A képek szereplői:
Bársony Júlia, munkatársam közös társulatunkban az Élőképben, aki közel egy hónapot utazott velem Bahariya, Dakhla és El-Kharga Oázisokban, s aki a legtöbb kép matrónáinak megszemélyesítője
Angster Erzsébet, a mamám, aki az utolsó két hetet töltötte velem; a Sínai félszigeten és Dakhlában jártunk együtt
Károlyi Zsuzsanna, régi barátnőm az építészkarról, akivel az első nagy felfedezéseket tettem, s akivel Siwából ellátogattunk a Nagy Homoktenger öbleibe
és vannak olyan képek is, melyeket magam készítettem magammal vagy egy, amelynél Mahmud Ali, siwa-i barátom segített

The models and workmates of the pictures:
Júlia Bársony, my workmate in our theatre: living picture company, has travelled with me almost for one month in Bahariya, Dakhla and El-Kharga Oases. She personalises the matrones on the most pictures
Erzsébet Angster, my mother, who has spent the last two weeks with me; we were on the Sinai Penninsula and in Dakhla together
Zsuzsanna Károlyi, my friend from the past of the architecture studies, I made the first revelations with, and with whom we visited the bays of the Great Sand See from Siwa
and there are pictures which I made with myself; and there is one where Mahmoud Ali, my Siwee friend did help

Oly utolsó ez a nap...

2007-03-23T07:07:00.001-07:00

Március 12-13.

Nekiindultam, hogy megkeressem az amerikai könyvesboltot, hogy ott egy füzetből kinézzem a Townhouse címét, amit Erik ajánlott. Ehelyett hamarosan szembe jött velem maga a galéria, a Townhouse felirat egy bérház falán szerepelt. Ott van a Dahab mögött egy utcával, mégis el kellett jönnie az utolsó napnak, hogy meglássam. (Láss, láss… ne csak nézz! Azt mondják láss, mert sorsod csak így érted, másképp kell már élned, most! Soha el ne feledd! – énekelte az Omega)

Felmentem, és megnéztem a kiállítást. Egy kairói fiatal lány képei voltak, fotók, melyek teljesen festményként hatottak, vászonra voltak nyomva. Egy kopt zarándoktemplomban fotózott, s a képek nagyon erősek voltak. Mint egy-egy Caravaggio festmény. Szenvedő vallásos arcok. Éreztem, hogy nem akárhova csöppentem.

A galéria vezetője alig állt velem szóba, kérte, hogy adjam meg a weboldalam címét, és majd ott megnézi a képeimet.

Később egy másik kiállítótérbe is elkeveredtem, ekkor derült ki számomra, hogy ez a Townhouse egy galériakomplexum. A képen épp egy fülhallgatóval állok egy körinstalláció közepén. Bementem a galéria boltjába is, ahol az eladónak megmutattam a képeimet. A húszból kiválasztott hármat, amelyekre azt mondta, hogy szívesen árulná képeslapként a boltban.

Megpróbáltam még bemenni az amerikai egyetem könyvesboltjába, hogy megnézzem, lehet-e kapni annak a svájci nőnek a könyvét Siwáról… de éppen hatkor, záráskor érkeztem. Miért is? Mert mobiltelefont vásároltam. Hihetetlen absztrakt vagyok. Nem veszek több, mint egy hónapig, és most halaszthatatlanul fontos. Hogy miért? Mert vannak benne arab betűk! És eddig nem volt időm arra – sem pénzem. Most azért van, mert Anyu hagyott itt nálam, és meg kell tennem. És este a hotelben Fahrid beállítja nekem, hogy tudjak vele arabul is meg angolul is írni. Hurráá! Persze azt még nem tudom, hogy mire fogom használni, de sejtem, hogy Mahmouddal már nem fogok többé levelezni…

Hajnalban ment a gépem. Este még tervezgettem, hogy elmegyek még megnézem a szufi táncosokat, de persze nem tettem. Csomagolni kezdtem. Közben Fahrid utolsó lázálomszerű megmozdulását kellett végigélnem, udvariasan végig kellett néznem három vastag családi albumát. Miért nem hagytam faképnél??? Miért csak a végén mondtam meg neki, hogy udvariatlanság az emberre rátukmálnia magát? Hiszen úgyis az lett a vége, hogy köszönés nélkül ment el…

Végső elhatározással betuszkoltam a ruhák közé a vízhordó köcsögöt a hátizsákomba. Arra jutottam, hogy mégsem szállhatok fel a gépre három fényképezőgéppel és egy laptoppal a nyakamban, meg még egy agyagköcsöggel a karom alatt. Így mondtam ki szegény köcsög halálos ítéletét.

Elájultam csomagjaim mellett, s Mahmoud ébresztett:

─ Indulás, itt a taxi!

Kivert a víz annak gondolatára, hogy holnap már otthon ébredek. Végig kell csinálni, nincs mese. Gombóc ült a torkomban. Nem marasztalt most sem senki, úgy jöttem el, mint Siwából. Senkinek sem fogok itt hiányozni. S mégis maradni akartam. Mint a kivert kutya, aki gonosz gazdája lábához próbál dörgölőzni. Felszállt a gép, és végre eleredtek a könnyeim. Kairó fényeivel a pupillámban keservesen kapálóztam a valóság ellen.

Olyan jó volt, hogy ez a gép még csak Milánó felé tartott! Kaptam egy kicsi haladékot az élettől, egy kicsit húzták még a végső szembesülést. Egy gázai srác ült mellettem. Elmesélte, hogy, hogy tíz napot ült a repülőtéren, mire kiengedték az országból. Felesége volt odahaza, de nem szerette. Elvágyott Palesztinából – talán Jordániába megy dolgozni, de ha itt, Milánóban kap állást, itt is szívesen marad.

A harmadik széken egy magányos muszlima ült. A napra lehetett nézni, de rá nem, olyan csinos volt, mint egy királykisasszony. Először azt hittem, hogy együtt vannak a gázai fiúval, de később kiderült, hogy apja elengedte egyedül két hétre Kairóba a rokonokhoz. Ez nagyon furcsa, hiszen Egyiptomban nem utazgatnak ilyen nagy távolságokra a lányok-asszonyok egyedül. Mesélte, hogy Milánóban nőtt fel, mert az apja ott létesített egy gyárat, s hogy sokáig nem fűlött a foga ahhoz, hogy a muzulmán szokásokat betartsa. Csak miután az apja már nem kényszerítette rá, döntött úgy, hogy muszlima lesz. A leendő vőlegényével is találkozott, mondta. Kérdezgettem, mert nem volt még alkalmam ilyen kendős leányzóval szót váltani. Felhívtam a figyelmét a teóriámra, ami szerint ellentmondásosnak tartom azt, hogy szeméremből eltakarják a hajukat, de valójában csak egy sokkal vonzóbb keretet körítenek az orcájuk köré. Olyan habos-babos kendő volt a fején, hogy öröm volt nézni! Azt mondta, hogy amióta így öltözködik, jobban tisztelik a férfiak. Faggattam, hogy az egyetem mellett hogy van ideje a napi ötszöri imára. Azt mondta, hogy ha kell, akkor este összevontan elimádkozhatja azokat az imákat, amik napközben kimaradtak. Kérdeztem, hogy nem veszi el az idejét a sok imádkozás a sportolástól például? Azt mondta, hogy szokott néha futni…

Számomra túlontúl szelíd lány volt. Biztosan jó feleség válik majd belőle.

Milánóban két órát kellett várakoznom.

A budapesti gép már szenvtelenül vitt, közben Mr. Bean-t kellett néznem a videón, amin olykor kényszerűen derültem egyet-egyet.

El-elpityeredve kikullogtam a csomagfelvevő helyre – egyáltalán nem hatott meg, hogy magyarul szólnak hozzám. Kint Anyu várt. Próbáltam mosolyogni. Hazamentünk.

Aztán lementünk Pécsre Nagyanyóékhoz, és a fehér galabijjámban járkáltam a tavaszló kertben. Meg voltam semmisülve, s vártam, hogy a következő projekt átmosson, s vártam addig a pillanatig, amíg eljutok oda, hogy e sorokat írjam, amikor már három hónappal később egy megbékélt ember ül a gép előtt, s aki most úgy hiszi, hogy végre kitette az i-re a pontot.

— Sírni fogsz

2007-03-23T06:53:00.000-07:00

Március 9-11.

Hm. Még Alexandriába se mentem el. Azt találtam ki, hogy meglátogatom Vida Lászlót, a kulturális tanácsost, s mégiscsak ő fogja aláírni a papírt, miután Abdul Fattah úgyis külföldön van. Bevettem magam a szobámba és csak írtam. Bárcsak elmentem volna akkor! Mennyi huzavonától kíméltem volna meg magam!

Mindkét nap felkerekedtem, és elmentem a tanácsos hivatalába, de kettő után érkeztem, és zárva volt az ajtó:

Az értelmes ember megkérdezhetné, hogy ugyan miért nem hívtam fel, és próbáltam meg vele időpontot egyeztetni? Mert nem volt mobilom. És miért nem vettem egy kártyát és próbálkoztam fülkéből? Nem tudom megmondani. Van bennem valami korlátoltság. Nem tudtam megtenni.

A Dahabban közben zajlott az élet. Frici fűzte a fejem válogatott furcsa szövegekkel, például még amikor Anyu itt volt, azt mondta neki, hogy szeretné feleségül venni, hogy akkor majd a lánya lehessek. Egyik kora reggel – mert már mindig felébredek a hajnali Allah Akbarra, rávett, hogy üljek ki vele a tető egyik sarkára… kínos volt az egész. El akartam menekülni, de nem tudtam, hogy hogyan. Persze mért is kell ugye ilyen fotót készítenem vele? Az örök probléma, hogy hogyan kell lerázni a pasikat, akiknek tetszünk. Először imponál, s mire rájössz, hogy túl messzire mentél, már késő…

Kiderült, hogy a pici gombócnéni, aki a vendégek szennyesét mossa, Frici (Fahrid) anyukája, s még az is, hogy ők is keresztények.Mahmuddal mindig jókat beszélgettünk. Nagyon fair véleményt mondott a fotóimról. Azt mondta, hogy tetszenek neki, de a legtöbbet hamisnak tartja. Nem hiszi el őket. Nem jött be neki ez a montázstechnika. Nem hitte el, hogy azok a nők tényleg ott vannak. Főleg azt a képet emelte ki, aminek azt a címet adtam, hogy a Tradíció ösvénye. Nők mennek odafelé, és visszafelé az úton tartva a sorközt, fegyelmezetten.

Dina is nagyon jó fej volt. Megmutatta például egy filmjét, amit egy lánnyal közösen forgattak az egyiptomi szegényebb hastáncosnőkről.

Volt még egy hódolóm. Egy szaudi férfi. Furcsa volt abban a barna köpenyében. Úgy ült ott a sok európai között, mint egy egyiptomi kém. Izgatott persze, hogy ki lehet. Féltem tőle, mint minden zord s egyszerre mézesmázosba váltó arabtól. Félszegen és udvariasan szólítják meg az embert, és éppen ilyen távolságtartóan kell velük beszélgetni, különben rögtön feleségül akarnak venni. Úgy el tudom képzelni, hogy ugyanez az ember, milyen fenyegető tud lenni, ha hatalmában áll…

Mit intéztem még ebben a három napban? Visszamentem a nikob-boltba, és beruháztam további három rend jelmezre. Újabb nagy beszélgetésbe keveredtem ott a muszlim kisasszonyokkal, akik olyan mély meggyőződéssel szerettek volna rábeszélni, hogy legyek én is muszlima, hogy majdnem beadtam a derekam. Persze a fotókat nem tudták hova tenni, mert megmutattam nekik, hogy mihez vásárolom a sok szent ruhát.

A legszebb élményem a zeneboltban eltöltött néhány óra volt. Ott volt az a kis mitugrász alak is, aki a szemem láttára akart nagyon átverni két spanyol nőt, döbbenet, hogy a külföldiek megszeppennek, ahelyett, hogy kieresztenék a körmeiket az oroszlán barlangjában. Nem lehet ezekkel az emberekkel vihorászva tárgyalni, mert palira vesznek. Csábítani kell. Állandóan. Minden energiánkkal figyelni, mert ők is figyelnek. És ha hibázunk, megtalálják a rést a pajzson. Persze vannak végtelenül jó emberek, amolyan lelki szegények, naivak is. Több is, mint minálunk. De engem nem ez a mitugrász érdekelt, hanem Said. Neki is ott volt a homlokán a barna folt.

Said megkérdezte, hogy mit szeretek legjobban Egyiptomban.

— A sivatagot – válaszoltam. Elkerekedett a szeme. Erre nem számított. Elmesélte, hogy minden évben két hónapot a sivatagban tölt, segít édesapjának kereskedni.

— Az az igazi meditáció. Amikor csak mész, csak mész napokig. Csodálatos. Ha az ember egyszer beleszeretett, örök szerelem marad.

— Ha hazamész, sírni fogsz, és visszavágysz ide. – mondta olyan tekintettel, hogy el sem tudtam képzelni, hogy nem így fog történni.

— Biztos.

— Te szoktál sírni?

— Ritkán.

— Pedig az jó. Sírjál, ha szomorú vagy. Látom, hogy sokat vagy szomorú. Látom a szemeiden. Magányos vagy. Hogy élsz otthon?

— Sokat dolgozom. Felkelek reggel, és az első gondolatom, hogy mit kell ma intéznem, és addig tevékenykedem, míg el nem fáradok. Kivéve, amikor felesleges lelki gondokon tipródom.

— Pedig fontos, hogy mindennek megadd az idejét. Ha álmos vagy, aludj. Ha éhes vagy, egyél. Ha zenét szeretnél hallgatni, ülj le, és hallgass zenét. Ne siess sehová. Gondolj a sivatagra!

Mikor beszélt velem valaki ilyen személyesen utoljára? Mikor nézett valaki ilyen mélyen a szemembe, és olvasott belőle, és érdeklődött tiszta szívvel felőlem? A legcsodálatosabb emberi tulajdonságra volt képes ez az ember. Nyoma sem volt egoizmusnak. Hitt a szavai erejében; olyan volt, mintha Istennel beszélgettem volna rajta keresztül. Ennek az embernek a lelke hófehér volt, önzetlen volt és végtelenül jó volt hozzám. Vagy talán a sivatag iránt érzett közös szerelmünk emelt bennünket oly hirtelen lélektársakká?

Ha visszamegyek, megkeressem –e? De jó lenne vele zarándokolni a sivatagban! Csak menni és menni napkeltétől napnyugtáig…

A dűnék

2007-03-18T19:02:00.000-07:00

Március 5.

Láttuk Mahmoud Eed múzeumát a buszból, de sajnos nem köszöntünk be hozzá – nem állhattunk meg, nagy út állt még előttünk. Pisiszünet Bahariya közepén, s én végre bemehettem egy koszos kis falafelezőbe ebédet rendelni. Végre. Bár Bahariyában nem sokat időztem, a környezet otthonos volt; különös, de én itt, ezekben a porfészkekben érzem otthon magam. Nem tudtam megenni az ebédkompozíciót, mert dudált a busz, hát megtömtem kenyerem bendőjét, és indultam.

Itt kezdődött Anyu számára a változatos táj. A fekete sivatag, majd a fehér következett. Azért, hogy ő legalább a buszból láthassa ezeket a tájakat, jó volt, hogy nappal utaztunk. Közben elhaladtunk a hírhedt cafeteria mellett, ami előtt most is három dzsipp sorakozott.

Farafrában megint rengetegen felszálltak, gyorsan össze kellett húzódnunk a duplaülésünkre. Megint következett a végtelen pusztaság. Az figyeltem, ahogyan a busz árnyéka játszik az útszéli domborzaton: hol összement, hol megnyúlt. Megálltunk még egyszer ugyanott, ahol Julival is, egy kis gazdaságnál.

Megörökítettem ezt a kerti csapot. A háttérben a jegyszedő bácsink, aki egy ilyen tizenhárom órás út alatt hat-nyolcszor leellenőrizte a jegyünket. Minden megállás után. Ilyenkor becsüli az ember a magyar kalauzok memóriáját.

A végén már igazán tűkön ültem. Nem emlékeztem, hogy Dakhla első településeitől Al-Quasr ennyire messze van. De egyszer csak ezen az útszakaszon is túl lettünk, s hirtelen Erik, illetve egy magyar és egy holland házaspár vidám társaságában találtuk magunkat Homda szárnyai alatt. Homda kitett magáért, mert aznap este halat készített.

Erik a maga módján megörült nekem, és egész este beszélgettünk. Rögtön elkezdtem szervezni, hogy kijussunk a dűnékhez. Kérdeztem Eriket, hogy kit ajánl tevegelésre – mert szép lett volna egyet a dűnéken is tevegelni. Azt mondta, hogy nem Szulejmán, a bindzsibandzsi, akivel február elején találkoztam, hanem a bátyja. Aztán valahogy átvette Homda a szervezést, aki azt sütötte ki nekünk, hogy következő nap délután menjünk ki autóval, aludjunk kint – tud egy remek helyet – és következő nap reggel jön a tevésember, és tevegelhetünk vele néhány órát. Így olcsóbb lesz, mintha az egész útra megfizetnénk a tevét, s majd ő hazafuvaroz bennünket utána. Jó-jó, nem biztos. Nem találtam túl jónak a délelőtti rekkenő hőségben a tevegelést. Meg egyébként is fáradt voltam, szívesen odáztam volna egy fél nappal az indulást. Pedig be kellett osztanunk az időnket: összesen három napunk volt.

Március 6-7.

Délelőtt átsétáltunk Anyuval az óvárosba. Most már olyan szemmel néztem a házakat, hogy valamikor ilyent szeretnék építeni magamnak, ilyen házban szeretnék élni.

Egy idő után felhagytam az önmagunk fényképezgetésével, és a terek, falkiképzések gyűjtésébe fogtam. Mi lehetett ezeknek az embereknek a fejében, akik ilyen labirintust tudtak építeni maguknak, s ilyen egyetértésben csúsztatták egymás alá-fölé szobáikat? Az egyik kulcsszó a légkondíció. A ház hol a keskeny kis utca fölé kúszott, árnyékot vonva a hőségben, hol bekandikált az ég. Így a hűvösebb és melegebb téregységek légmozgást hoztak létre. A lakóterek belsejében hasonló megoldással találkoztam, mint a mi bérházainkban a lichthof. Csakhogy itt nem egy kis diszkrét ablak nyílott oda, hanem több ház egy-egy szobája végződött benne, mintha kis balkonok találkoznának egy méteres átmérőjű négyzet metszetű hasábtér oldallapjaiban, ahol ráadásul a hasábtér alján egy utcaforduló van. Nagyon izgi. A tagolt tér eszméje megtestesülve. Istenem! Térszobor.

Kérdeztem Sándorékat, mert Sándor arabisztikus, hátha tudja, hogyan élhettek az emberek ezekben a házakban. Azt mondta, hogy egy-egy házban több generáció élt egyszerre. Valószínűleg, ahogy nőtt a család, úgy toldottak még hozzá egy-egy újabb szobát. Így érthető a sok kis fedetlen közbülső elosztó tér. Most sajnálom, hogy nem szedtem többet magamra az építészkaron. Hogy hívják azt a szobát, ahonnan az ajtók nyílnak? Előszoba? De itt egy ilyen házban újra és újra van egy ilyen. S nem is fedetlenek szükségszerűen. De sokszor egy helységbe minden oldalról nyílik valami. Az egyik oldalon a lépcsőház, a másik oldalon a másik szoba, a harmadikon egy harmadik. Aránylag tehát keveselltem a végszobákat, vagy zsákszobákat, melyeknek egy ajtaja van és schluß. Nagyon tetszett, hogy a polcokat már eleve beletervezik a falba; ki volt alakítva például minden szobában a fényforrás, feltehetően a petróleumlámpa helye, mely nem csak egy négyzetarcú mélyedés, hanem felfelé ki van kaparva még egy járat, nyilván, hogy ne kormozzon. Azután következik a tetőteraszok sora, s innen még további szobák. Nagyon tetszett egy megoldás, amikor a szomszédos gyerek- és felnőttszoba között ablak nyílott – épp, mint otthon nálam.

Visszafelé betévedtünk az általános iskolába, ahol körberajzottak bennünket a diákok, főleg diáklányok, és láthatóan közkedvelt tanárjuk kíséretében nagyon kedvesen próbáltak szót érteni velünk. Sajnos az igazgató nem adott engedélyt, hogy fotózzunk. Éppen tornaórájuk volt, s Anyu kicsit be is állt velük focizni. Ennek meglett a méltó folytatása. Egész úton a hotelig jött utánunk két srác, akiknek Anyu mindig nekifutásból visszalőtte a lasztit. Nagy dolog lehetett ez a számukra, Anyu igazán elemében volt. Egy eleven, játékos nő, aki szeret focizni, biztosan fehér holló errefelé a homáros (poncsószerű muzulmán női viselet, amiből kilátszik az arc) otthonülős gömböc asszonyok mellett!

Fáradtan értünk vissza Homdához, megrendeltük az ebédet, s ekkor tudatosult bennem, hogy már három óra van. A fenébe! Már semmi értelme elindulni. Ha a három és öt közötti fényekről lemaradok, akkor inkább nem is megyek! De, de induljunk csak el, ki tudja, miért, menni kell; hát összekaptam magam, magunk, s mentünk.

Mohamed kirakott a dűnék lábánál, ahol sokan megfordulhatnak, mert bár elfelejtettünk fát vinni, itt találtunk néhány vaskosabb ágat. Elmentünk még egyet sétálni, s még fürdőruhára is vetkeztünk.

Visszafelé Anyu aggódott, hogy nem találunk vissza, aztán pedig látott valami fekete állatot lopakodni a szürkületben, de mondtam neki, hogy most legfőbb gondunk az legyen, hogy egy helyen, azon a helyen, ahol aludni fogunk, tudjuk a cuccainkat, és mihamarabb csiholjunk tüzet. Ahogy főzöcskéztünk, valami fehér elszaladt a hátizsákok között – vélte Anyu, de én azt gondoltam, hogy csak a tűz fényének játéka. Aztán vacsora közben már teljes életnagyságban megjelent egy, majd két nagy szemű fehéregér. Elképzeltem, ahogyan futkorásznak az éjjel az arcomon és a hátizsákban az elemózsia közt, hát megterítettem nekik egy kenyérdarabbal a földön, s kitálaltam nekik egy számukra kiadós adagot a bográcsmaradékból. Izgágán megfalatoztak, valamin közben hajba is kaptak, mert hátszőrfelállító pindur éles hangon cendült az egyik egyet, majd – mint reggel Anyu nyomukat követve megállapította – visszaszaladtak a közeli lakott területre.

Most csak később jött fel a hold. A sivatagi éj hold nélkül is csodálatos, mert fent van a milliárdnyi aprócska csillag, s látszik a tejút. Az éjjel minden órában felébredhettem, mert úgy van előttem, mintha lefilmeztem volna magamban az égbolt mozgását, a hold vándorlását, s ahogyan a göncölszekér elfordul a sarkcsillag körül. S láttam reggel, ahogyan pirkadt, mert a nap nagy vörös tüzet küld maga elé, hogy jelezze nagyságos érkezését.

Már rég összepakoltunk, s csak nem jöttek a tevéink, hát fürdőruhát húztam, s kitaláltam egy izgalmas csúszdázást a homokhegyről. Jó meredek volt, s ahogy csúsztam, a homokot toltam magam előtt. Jó órás késéssel, tíz órakor érkezett Szulejmán, a bindzsibandzsi, akitől Erik óvott. Megállította a kötéllel összeláncolt tevéit, mire a hátsó bőgni kezdett, s pofájában sűrű, összetapadt, zöld nyála feszült. Megkérdeztem, hogy mi a baja a tevének. Azt válaszolta, hogy már egy napja be vannak fogva, s azóta nem ehettek, ihattak. A bátyja elvitte a többit megetetni, de ez a kettő jól bírja a gyűrődést, fogta és leválasztotta a csoportról, úgy jött most ide.

Nem tetszett nekem, hogy tevék kínzása árán fogunk tevegelni, s különösen nem tetszett ez a rosszfajta sárkányteve. Anyu nagyon kedves volt, azt mondta, hogy ő vállalja a mártírságot, felül a zöldnyálúra. Attól a pillanattól, hogy felkászálódtam a másik tevére, még két percig tartott a szeánsz. Hirtelen felpattant az állatom, én pedig nem tudtam kapaszkodni, mert a kapaszkodóra akasztotta a szurtosgyerek a hátizsákomat. De hát ez nincs odakötve! – kiáltottam, miközben a zöldnyálú éppen bekapta a jobb lábamat, mire azt átlendítettem a baloldalra a másik mellé. Bal kézzel megfogtam az egy mozdulattal leakasztható hátizsákomat, jobbal megkapaszkodtam, de így is csúszni kezdtem lefelé. Mindez pillanatok alatt zajlott, s már egy jó ugrással a földön voltam. Mondtam, hogy itt a vége, mehet megetetni szerencsétlen állatait.

Tíztől kettőig túlélés folyt részünkről. Anyu már többször megbánta, hogy azt mondtuk Szulejmánnak, hogy csak estére kérjük az autót. Pedig egyszer a bátyja is felbukkant, hogy bevigyen bennünket a faluba a dzsippjével a tevegelés után, de mi, főleg én, szerettem volna kitartani, megélni egy egész napot a sivatagban.

Először gönceinkből burát kreálva indultunk neki minden cuccunkkal, de értelmetlennek tűnt a hadjárat a hőségben, s hamar visszafordultunk. Kettőtől hatig viszont jót kirándultunk, és talán sikerült is összehoznunk egy- két hatásos felvételt, köszönet önfeláldozó szülőanyámnak, aki a képek kedvéért viselte a nikobot és a fekete ruhát.

Itt, Al-Quasr-nál a dűnék szépek, a vajszínű homoktömeget még egy okkeres réteg borítja, amitől az egész sivatag sárga színű lesz. Összevetve mégis Siwával, hiányzik a tájból a végtelenség. Erre, arra néhány kilométer, s utána kezdődnek a sziklák, a hegyek. Kétségtelenül szép volt így is; de a veszélyes Great Sand Sea partján is jártam én, a nagy homoktenger partján, ami közelebb áll Exupery világához.

Már lement a nap, s úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Nehéz volt a csomagunk, de attól tartottunk, hogy itt felejtettek bennünket, és tennünk kellett valamit. Már csaknem teljesen besötétedett, s mi már több kilométert legyalogoltunk, amikor két fényszóró éppen előttünk megállt. Mohamed volt az.

Megkértük, hogy fuvarozzon el bennünket a kulcsluk alakú hotspringhez, hogy Anyu is lásson egyet, majd vissza végre a szállásra, ahol Évának és Sándornak lelkesen meséltük kalandjainkat.

Március 8.

Reggel a kávézóban ücsörgő Eriknek felvetettem a témát, amit Juli írt neki levelében, miszerint szívesen menne vele zarándokolni, és én is.

Erik azt mondta, hogy lehet róla szó, de nehogy azt higgyük, hogy nyaralni megyünk, mert nem fog két nap után visszakísérni egyikünket sem. Arról beszéltünk, hogy mi lehetne a megfelelő úti cél. Gondoltam Ain Amurra, ami innen hét nap, s onnan Kharga még négy-öt nap. Azt mondta Erik, hogy egy ilyen útra öt hetet kell számolnunk. Két hét rákészülés vele itt, és utána egy hét pihenés, regenerálódás érkezéskor Said házában. Beszélgetés közben arra gondoltam, hogy az a baj részemről ezzel a vállalkozással, hogy az én nagy vágyam az igazi homoksivatag. Azt hiszem, hogy a végtelen homoksivatag iránt érzett szerelmem nagyon nagy erőt adna nekem. S bár sok tájnál jobban lenyűgözött az északdakhlai és a labahai homokfolyásokkal tagolt kősivatag, és a különös kavicsporral hintett homokutak, ha lehetne választani, akkor én mégis a végtelen dűnéken vándorolnék heteken át. De ezt nem mertem karakteresen kijelenteni Eriknek. Egyrészt még mindig nem vagyok tisztában azzal, hogy hol vannak még végtelen dűnék. Nekem úgy rémlik, hogy láttam egy a Nasszer tó partján készült gyönyörű légi felvételt még régen, mielőtt kijöttem Egyiptomba. Az a tájegység egyértelműen szerepelt terveim közt, de aztán nem kaptam kielégítő információkat, illetve csak hallottam, hogy arrafelé csak katonai kísérettel lehet bemenni a sivatagba. További információkhoz jutottam azóta a lemezboltban Saidtól, aki édesapjával évi két hónapon keresztül mozgó árusként tevén járja az oázisokat. Ő mesélte, hogy a Nasszer tóhoz közel élnek beduinok a sivatagban, akik kéthetente lejárnak a tóhoz vízért. Ekkor két dolog fogalmazódott meg bennem. Az egyik az, hogy talán a szerencsétlen kilakoltatott núbiaiak egy-egy csoportja húzódhatott vissza oda, másrészt az, hogy biztosan lehetséges valahogyan meglátogatni őket. Egyébként a lemezboltos Said mesélt egy most épülő új oázisról Dakhlától délre a szudáni határ közelében.

Erikkel megbeszéltük, hogy délután még visszatérünk a témára, s most Anyuval elindultunk a mecset felé, mert régi szokásához híven szeretett volna felmenni a minaretbe, hogy felülről is körülnézhessen. Közben megálltunk a kenyérgyárnál is, s Anyu is bekukkantott, megnézte, hogyan utaznak a tüzes vasak között kifelé a felpuffadt piták.

A minaret után aztán csak elkapott bennünket az egyik angolul épphogy mekegő idegenvezető, de ezúttal kicsit örültem neki, hátha valami kis információt megtudok tőle arról, hogyan éltek ebben az ókori iszlám városkában az emberek. Bevitt minket az iskola-könyvtárba, aminek a földszintjén volt a bíróság, illetve mutatott ő is egy malmot – innen tudtam meg, hogy amit Julival véletlenül felfedeztünk, az egy malom volt, s a követ egy szamár forgatta. Mutatott egy oliva-prést is. Mahmoudom mutogatott még nekem felkészült idegenvezetőként ilyent Az-zeitunnban novemberben. Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy a ’zeitun’ olivabogyót jelent.

Éva küldött bennünket a pálmalevélből fonott kosarakat készítő és áruló nénihez, hogy vegyünk nála valamit. A legjobban a légycsapója tetszett horgolt fogantyújával. Az asszony az óváros peremén árult, s most be is futottunk hozzá. Én szerettem volna venni egy olyan kosarat, aminek fedele is van, de végül nem vettem. Praktikusabb lett volna, ha nagyobb lett volna. Miközben megalkudtunk három légycsapóra – illetve nem sikerült megalkudnunk, mert a néni nem engedett jottányit sem a tíz fontból – befutott Éva és Sándor is. A néni nagy örömmel, régi barátként üdvözölte őket. Éva nagyon rá akarta beszélni Anyut, hogy a hajléktalanzacskó helyett rendszeresítsen egy-két ilyen kosarat az autója csomagtartójába bevásárlásokhoz, amiben itt ezt a gyönyörű gyermeket lóbálom. Végül kötélnek állt, s megvett egyet.

Mivel ez itt az utolsó napunk, meg szerettem volna örökíteni a hotel helyszíneit Homdával egyetemben. Íme a terasz, ahol a holland házaspár olvasgatott, mielőtt felmentünk megzavarni a kedélyeket.

Késői reggelink után nekiindultunk, hogy ellátogassunk abba a beduinfaluba, ahol a fekete kendőket vettük Julival. Szerettünk volna szamaras szekeret stoppolni, de csak az az öregbácsi haladt el mellettünk, aki az imént még csúnyán baksist követelt egy el nem készült fotóért, s amúgy sem értette meg, hogy mit szeretnénk. Majd hogy-hogynem fél kilométer múlva megint ő járt arra, és akkor két srác tolmácsolt nekünk. Kértem, hogy állapodjunk meg egy árban, de ő azt mondta, hogy majd a végén megmondja. Én ebbe nem mentem bele. Mondtam, hogy ’hamsza’, mire rábólintott. Na, mi sül még ki ebből? - kérdeztem magamban.

Útközben a szamarat egy sarlószerű hegyes eszközzel böködte, ami nem tetszett nekünk. Később Nagyanyó felvilágosított, hogy ez a szerszám az ösztöke, és bevett módszer, hogy a szamarat ezzel ösztökélik a gyorsabb tempóra. Érkezéskor a kezébe akartuk nyomni az ötöst, mire a rém agyafúrt sóher bácsika azzal állt elő, hogy öt neki és öt a szamárnak. Ha-ha, mondtam, és faképnél hagytuk.

Itt voltunk hát újra. Köszöntünk illendőképpen. Adjon Isten, fogadj Isten. Salem aleikum, Aleikum salam. Kicsit kóvályogtunk, de ránk talált egy srác. Hogy van ilyenkor? Gyorsan elmegy a hírünk, és akkor utánunk küldenek valakit, aki beszél angolul? Valószínűleg így esett, de nekünk úgy tűnt, mintha Selé csak véletlenül járt volna arra. Eltessékelt a házukba, énekelt nekünk, megkínált teával. Különös, okos feje volt, Anyu ösztökélte is, hogy tanuljon angolul, mert még sokra viheti.

Nem várhattam már sokáig, hát előrukkoltam a kérésünkkkel. S éppúgy, mint a múltkor hozta minden asszony a kendőjét, s mi kiválasztottuk a legszebbeket:

Szeretem a beduin asszonyok viseletét. Csupa fekete, csak a homlokuknál lóg ki egy színes kendőcsík. A szemük ki van húzva feketével, a szájuk többnyire eltakarva a kendőjükkel, de nem olyan idegenül, mint a nikobban. Úgy látom, ők nem is ellenzik, ha fotózzák őket. Ha tovább maradtam volna, talán már lett volna bátorságom felkérni néhányukat megrendezett képek készítésére is. De ha kell, eljön talán ennek az ideje is.

Visszafelé összetalálkoztunk az iskolából hazafelé tartó uniformisban járó lányokkal és fiúkkal. Pötyögtek angolul, s ahogy megmutatták tankönyveiket, kiderült számunkra, hogy ma már komoly, civilizált képzést kapnak a beduincsemeték is Egyiptomban. Itt végre lefotózhattam őket.

Most már nem jött szamártaxi, amit lestoppolhattunk volna, de így alkalom nyílott a szamaragoló gyerekek és a galambházak megörökítésére.

Még gyorsan elmentem a boltba, hogy vegyek néhány vásárfiát: El Arosa teát, arab írásos szappant és Kleopátra cigarettát.

Aztán jött a magánszámom, melyet gyakran eljátszom indulásokkor. Kiszaladás, beszaladás. Még mindig nem vagy kész, de még csak ezt bekapom egy kanállal, csak még a tarot kártyámat megmutatom, csak még odaadom Sándornak az ellenőrző papíromat, hogy szükség esetén ő írassa alá a kulturális tanácsossal.

Végre lecihelődtünk, és akkor Erik ott ült lent a lépcső alján. Hú, de jó, megvagy. — Erik! Én márpedig most készítek rólad egy fotót magammal együtt. A múltkor a tevéidnél sikerült mindig elbújnod, de most nem menekülsz, rendben? – közben arról kérdezgetett, hogy nem ment –e tele porral a gépem vagy az objektívje a két hónap alatt? Merthogy, amikor ő újonnan vette a Nikon-ját, pár nap múlva generáltisztításra kellett vinnie. Mondtam, hogy ne idegesítsen, s már kész is volt a fotó.

Még felhívta a figyelmemet arra, hogy Kairóban keressem fel a Townhouse nevű galériát, mert esetleg ott rendezhetnék egy kiállítást a képeimből. Osztottam a véleményét, miszerint ez a feketealakos téma igazán itt lenne ütős, hiszen Európában csak egy téma a sok közül. Itt viszont egy sajátos reflexió a muzulmán asszonyok helyzetére az iszlám térségben.

Mielőtt még befutott volna a busz, megjelent Selé is az achvában, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Amit ma délután elmulasztottam, most bepótoltam: adtam neki és édesanyjának – akivel nagyon hasonlítottak egymásra – néhány fekete asszonyos fotót. Ott volt a barátja is, aki kérdezte, hogy kik ezek a képeken?

— A sivatag hercegnői – feleltem.

Ras Sheitan, a sátán feje

2007-03-18T18:49:00.000-07:00

Február 28.

Reggel Anyu felhívta a figyelmemet a taxisofőrünk homlokára. Észrevetted már azt a barna foltot a férfiak homloka közepén? Nem én. De most ennek az embernek láttam, és csúnya volt. A közepe hólyagos is. Éppen gyógyuló seb. Az első, ami eszembe jutott az volt, hogy elnyomtak egy csikket rajta. És most, hogy így mondta, kezdtem én is a férfiak homlokát nézni. Kinek csak épphogy, kinek jobban volt barna, kinek pedig teljesen sebes. Van valami titkos vallási szokás, beavatási szertartás? Csak egy héttel később adta meg erre a jelenségre dahabos Mahmoudom a választ. Tudod, Sofia, ez bizony a buzgó imádságtól van. Ilyen egyszerű a magyarázat. Naponta ötször imádkoznak, s a szőnyegen súrlódik a csupasz homlokuk.

Újra buszban ültem; most az East Deltában, s robogtunk a Sínai félsziget felé. Hosny ajánlott nekünk két tábort – mert a Sínain nádkunyhó együttesek képeznek egy-egy fizető szálláshelyet. Az egyik Dahabban lett volna, de oda nem szerettem volna menni, mert Dahab a messzeföldön híres búvárparadicsom, és emiatt turistahely. A másik camp neve Ras Sheitan volt, Nuweiba fölött nyolc kilométerrel, az a tengerparti település, ahol egy szikla a szaudi oldalról nézve fejet formázva ugrik ki a partból. Mivel a Sínai félsziget a szabadosságáról híres, hiszen hosszú évekig zsúfolt izraeli nyaralóhely volt, ezért keresztelték el a fejet a sátán fejének – mesélte Shedi barátunk később. Az azonban tény, hogy a 2004-es bombákat itt, és Tabában, az egyiptomi izraeli határvárosban robbantották.

Útközben egy fogadóban teát rendeltünk. Anyu körbenézett, és azt mondta: — Nem igaz, te megszépíted a fotóidon a helyeket. Ez is itt annyira mocskos, hogy legszívesebben le sem ülnék ide ehhez az asztalhoz, s ez a fotón biztosan nem fog látszani!

Az Akabai öböl partján vagyunk. Sötétedik. Cipekedünk befelé. A központi épület felé visz az út. A camp vezetői felállnak, mosolyognak: — Welcome! – micsoda gyönyörű mosolya van ennek a férfinak! Fehér fogai egészségesen mosolyognak mosolyában.

Megnyugszunk. Ez a camp egész Egyiptomban az eddig látott legtisztább hely. A konyha előtt egy galabijjás férfi olyan ételt eszik, amilyent Homda papa készített nekünk: pirosló zöldségragu rizzsel és kenyérrel. Én olyant kérek! Hú de éhes vagyok. Megnézem az étlapot és leesik az állam az áraktól, így két adag lentillevest és csak egy adag ragut rendelünk rizzsel és kenyérrel.

Végre, megérkeztünk. Be kell jelentkeznünk Fahidnál, a nagyon fiatal főnökfiúnál. Kérdezi a nevünket. Én Aszalként mutatkozom be, s kérem, hogy Anyunak is adjon egy arab nevet. Gondolkozik, s azt mondja: Jázmin: a méz a legszebb virágból való. Mosolygunk kedvességén. A nádépítmények körül a félhomályban mécsesek égnek.

Amikor jól laktunk, Fahid utasít két segédlegényt, hogy kapják fel a holminkat és mutassák meg a szállásunkat. Az élmény hasonlított ahhoz, amikor Tóbiással megérkeztünk a lewis-i kőből rakott hobbitfaluba a Hebridákon. A szikla oldalában vízszintesen lerakott kőlapok szolgálnak lépcsőként a nádkunyhónkhoz. Gyertyákat is kapunk, hogy azzal világítsunk.

Leereszkedünk innen, majd felkapaszkodunk a sátán fejére, ahol két férfi játszik azzal a mulatt kislánnyal, akit már a vacsoránál is láttunk német anyukájával. Akkor azonnal párhuzamot vontam magammal. De nem volt jó érzés, hogy első benyomásként kirajzolódik az ember szeme előtt a sorsuk, a történetük. Később meg is tudtuk, hogy a szudáni apuka hamar kilépett az életükből. Az egyik férfi egy izraeli zenész, egy éneket tanítgat neki. A képen az ő ölében ül a kislány, akit Shedi, globalizálódott, az Arab Emírségekben élő, stuardként dolgozó kairói barátunk világít meg piros fénnyel.

Később magunkra maradunk ezzel a kedves, intelligens, nyitott világfival.

Március 1.

Kata születésnapja. A harmincadik.

Kicsit lustálkodunk a kunyhónkban, majd kinézek a tengerre. Odaguggolok a partra, s figyelni kezdem a vizet. Ahogy nézem, arra leszek figyelmes, hogy a víz mozgásától függetlenül apró élőlények jönnek-mennek, tekergőznek a kristálytiszta felszín alatt. Nem sokáig szemlélődhetek, mert megszólít egy arra járó beduinasszony. Leveszi a fejére akasztott kendőbatyut, és saját készítésű gyöngyékszereket mutogat nekem. Nem tetszenek, nem is szeretem az ilyen csecsebecsét. Aztán kendőket húz elő. Az egyik fekete gyolcs arany gyöngyszegéllyel megtetszik. Feltekerem a fejemre, megpróbálom beduinosan, hogy a szám elé is húzzam, de ő is segít benne. Meglátok a kendőjén egy üvegcsét, amiben fekete por van. Látom, hogy az ő szeme is ki van festve, és vissza is emlékezem, hogy a dakhla-i beduinfaluban is be volt feketítve a nők szeme. Megkérem, hogy tegyen fel nekem is egy kis beduinsminket. Csukjam be a szemem, mondja. Becsukom. A szemhéj környékére szór a porból, majd kér, hogy menjek a vízhez, és kenjem el. Anyu is odaér ekkorra, és nevet. Úgy nézek ki, mint egy bohóc, de nem zavar.

A néni alig beszél valamit angolul, de az eddig magamra szedett arabtudásommal megértetem magam vele, s megállapodunk, hogy másfél óra múlva indulunk; elvisz bennünket a hegyekbe. Közben még két lányka is befut, ők is próbálkoznak eladással, és az egyik, aki egész jól ért és beszél angolul, pontosítja a tervünket.

A főépületnél az izraeli fiú lanton játszik, majd búcsúzik, és Shedi is ott van. Invitáljuk, hogy jöjjön velünk a hegyekbe, de felhívja a figyelmünket, hogy előbb kérdezzük meg az asszonyt erről, mert tisztában van a szokásokkal. Azt sejti, hogy az asszonyok nem fogják majd kényelmesen érezni magukat egy idegen férfi társaságában, hiszen takargatniuk kell majd az arcukat. Az asszony talán félreért bennünket, mert igent mond, majd amikor indulásra készen Shedi is velünk tart, elutasítja. Kellemetlen, és szomorú is, mert szerettük volna, ha velünk van. Arról nem is beszélve, hogy tolmácsunk lehetett volna. Nem tudjuk, mi vár ránk, de arra számítok, hogy a beduinfalu fent van a hegyen. Ehelyett az asszony csak átvezet bennünket a kocsiúton, s máris egy csúnya fehértéglából épített házba tessékel be bennünket. Ennyi volt? De nem kérdezünk. Elfogadjuk a teát, s megismerkedünk a házanépével.

Egy csontos nő ül a tűz mellett, ölében kisbaba, kezében cigaretta. Selim, az asszony fia, aki valamelyest beszél angolul, kérdésemre elmondja, hogy ez a nő nem az ő felesége, hanem a nagybátyjáé. Figyelem, és fotózom, miközben kérdezek valamit tőle, amit persze egyáltalán nem ért. Úgy cigarettázik, hogy a száját eltakaró kendő alá betartja, úgy szív belőle. Döbbenetes. A technikája is, meg leginkább az, hogy ezután a kisbabát diszkréten szoptatni kezdi.

Kiderül közben, hogy ide most csak úgy betértünk, de nemsokára valóban kirándulni indulunk. Ez itt a ház, s körülötte a kecskék:

Nemsokára befordultunk a tengerparttal párhuzamosan húzódó völgybe, azaz wadi-ba (Wadi Huweiyit). Az út szépséghibája az volt, hogy odafent Kairóban éppen ezt a völgyet szemelték ki a villamos energia elvezetésére, és mindvégig a drótok alatt gyalogoltunk. Ezen a képen sikerült úgy beállnom, hogy végül nekem lettek áramszedőim, de szemmel láthatóan illenek krampuszságomhoz:

Selim is jött velünk. Megjegyezte, hogy milyen jó a társaság: egy-egy anya és a gyerekeik. Anyu velem egyidősnek saccolta a srácot, de kiderült hamarosan, hogy csak huszonhárom éves. A hét év mínusz tehát itt is bejött. Útközben begyűjtött egy deszkát tüzelőnek, a néni meg gallyakat hozott.

Egy órai gyaloglás után letáboroztunk egy szikla alatt. Azt mondták, hogy most bemutatják nekünk, hogyan kell sütni a beduin kenyeret. Néhány gallyból gyorsan tüzet raktak. Az asszony, Sarah, felszisszent, hogy elfelejtett teát hozni, de mindjárt meg is oldották a problémát, Selim elment füveket gyűjteni.

A vizet a kannában két ék alakban lefektetett deszka szögében forralták, s a teájuk még sok cukorral is igen keserű lett, de azt mondták, egészséges. A kenyérhez való összetevőkön kívül csak egy kis mélyebb vájdlingforma edényt hoztak magukkal és néhány szem paradicsomot még. Az edényben Sarah összegyúrta a lisztet vízzel és egy kis sóval, akkurátusan megdolgozta; nem írom, hogy dagasztotta, hiszen kovász nem volt benne. Majd kiterített egy nejlonzacskót, s azon kilapította. A parazsat félrehúzta, s a tésztát a hamuba fektette, majd a parazsat a tetejére húzta.

Néhány perc után kitakarta, megfordította, és most a másik oldalát vonta be parázzsal. Közben az edényt kiöblítette, s felkockázta a paradicsomokat. Amikor a kenyér megsült, készen volt az ebéd, s mivel jó éhesek voltunk, jóízűen kanalaztuk vele a paradicsomsalátát.
Anyunak nagyon jól állt a lila sálja, amit szolidaritásból felkötött. Mondtam is neki, hogy megoldaná a fodrász-problémáját, ha itt élne. Szerintem ez a kendődivat megszépíti a nőket.

Sarahnak már mehetnékje volt, de én pedig úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyunk, szeretnék fotózni. Végül egy ideig várt még bennünket a hegy tetején, de aztán megbeszélte a fiával, hogy ő velünk marad, Sarah pedig hazamegy. A képen Anyu most a láthatatlan asszony:

Selim nagyon vicces fiú. Egyre többet mókáztunk vele. Elkezdte mondogatni, hogy ’kehef’, ’kehef’, mi van, mondom, megfázott? Egy barlang bejáratához kellett volna felmásznom a homokkövön (kehef, cave, barlang), de minden lehetséges kapaszkodó a kezemben maradt. Aztán gyermek lábnyomokat kezdett rajzolni a homokon úgy, hogy ökölbe szorította a kezét, s az ökle hátsó lapját, azt, amivel az asztalra szoktunk csapni, nyomtatta bele, majd aprócska pontokat nyomkodott elé. Volt, hogy csak négyet, volt, hogy hatot. Ezen mindhárman hosszan elmókáztunk. Meg akartam örökíteni magunkat, de Anyu fotója rólam jobban sikerült:

Később következett a további közös program megalapozása. Selim elmesélte, hogy van egy tevéje, és szívesen elvinne bennünket a hegyekbe vele két-három napra. Én attól tartottam, hogy zaklatni fog udvarolgatásával, és vonakodva mentem bele, de végül a közeli szatócsnál bevásároltunk a kétnapos útra, s megbeszéltük, hogy reggel nyolcra értünk jön a camp-be a tevével.

Este Shedinek el kellett mesélni a napunkat, majd meghívtuk pálinkázni a kunyhónkhoz. Nagyon érdekeset beszélgettem vele, Anyu közben el-elbóbiskolt. Kérdeztem, hogy hogyan lehetséges az, hogy kairói létére ennyire nyitott a világgal és a többi vallással szemben. Azt mondta, hogy már fiatalon érdekelte, hogy mi motiválja a világ többi részén élő embereket, és meg akarta ismerni a többi vallást. Ki szeretett volna törni édesanyjának konzervatív világából. Mesélt dél-amerikai útjáról egy olyan törzsnél, akik megmenekültek az inkvizíciótól, mert fondorlattal csak látszatból felvették a kereszténységet, s most a vallásuk különösen ötvöződik tradícióikkal. Itt ismerkedett meg egy fiatal jóssal, aki a tarot kártyát használta. Mesélt a módszeréről, s meghozta a kedvemet, hogy a kártyák olvasásában tovább képezzem magam. Kapott ő is tőlem egyet a kártyámból, s nagyon boldog volt vele.

Március 2-3.

Összeszedelőzködtünk. A csomagokat átvariáltuk, hogy csak a szükségeseket aggassuk a tevére, s a maradékot leadtuk Fahidnek, aki egy kis cetlire ráírta: ’Jazmin and Asal’. Anyu azóta is rajtahagyta a feliratot a bőröndjén.

Ott állt Selim Sheilannal, a tevével és két kutyájával, Marsallal és Michellel. Szépen felkötözte a holminkat a nyeregre, s Anyu rögtön fel is ült a halom tetejébe. Míg Sheilan térdelt, a nyakába akasztott kötelet Selim a térde alá vonta, hogy ne tudjon felállni, s csak amikor már Anyu biztonsággal ült, emelte le.

A szatócsnál összeszedtük a tegnapi vásárfiát, berámoltuk a nyereg két oldalán lógó méretes tarisznya felek egyikébe, s itt én ültem fel. A nyeregből elöl és hátul egy-egy bambuszgyök állt ki, közöttük kellett elférni a hasnak és a csípőnek. Nekem egész jó volt, de szegény Anyu beleit, gondolom, a gebe Selimre méretezett ülőke kicsit átrendezhette. A hajó felállt. Billenés hátra, majd előre, s indulás. Selim azt mondja, hogy a tevegelés olyan, mint egy jó masszázs; és tényleg: Sheilan ringott alattam, s én is ringtam vele.

Negyed óra múlva befordultunk balra a Wadi Malkhába. Ott Selim magunkra hagyott minket Sheilannal, s Anyuval hátra maradtak. A teve komótosan ballagott, s én elengedtem gondolataim a mellém erősített elemes magnóból szóló desertblues szárnyán.

A teve olyan okos volt, hogy egy idő után magától megfordult, s bevárta gazdáját. Helyet cseréltünk megint, s most Anyuval ment előre a teve. Ekkor világosított fel Selim a beduinok szexuális szokásairól és saját tömény, európai turistanőkkel megélt kalandjairól. Érzékenyebb gyomrúak ugorják át ezt a részt, bár a zaftos részleteket nem, csak a tényeket írom le.

Az egyik csaj extasy tablettákat etetett meg vele, és videózta közösülésüket, mely anyagot később nem titkolta, hogy a pornóiparban fog értékesíteni. Az akció anyagi vonzatába nem tudom, hogy mennyire vonta be a fiút.

Egy másik eset a következőképpen zajlott. Egy izraeli pasas kérte meg őt, hogy vigye el őt és a csaját a hegyekbe. Éjjel azt mondta Selimnek, hogy nyugodtan használja a nőjét, hiszen ő is csak erre az útra hozta magával, s ha hazaérnek, elhagyja, keres majd másikat.

Aztán arról mesélt, hogy gyakran eljön Sheilannal hetekre bóklászni a hegyekbe. Van puskája, és lő magának táplálékot. Van egy farok nélküli kisállat, nem fejtettem meg, hogy mi lehet az, amelyiket, ha megeszi az ember, nagy vágyra gerjed. És akkor mit csinál egyedül? – kérdeztem. Azt válaszolta, hogy a hegyekben élnek beduinok, és ott keres magának egy lányt, aki hajlandó vele elmenni. Megdöbbentem. Hogy-hogy? A beduin lányok nem féltik a szüzességüket? Azt mondta, hogy ő is gondolkozott ezen, hiszen náluk is az a szokás, hogy nem szűzlányt nem vesz el senki feleségül. Hát, azt gondolja, hogy ezek a lányok soha sem mennek férjhez. Ennél többet nem tudtam most meg. Később még abba a titokba avatott be, amit már másoktól is hallottam, hogy a beduinok nagy marihuána termesztők, s hogy nekik is van ültetvényük a bátyjával a hegyekben.

Közben a wadi beszűkölt, és a teve nagyon előrement Anyuval a sziklákon. Mondtam, hogy siessen előre, s fogja meg a tevét. Amikor utolértem őket nagy ’Aászal!’ felkiáltással üdvözölt, mint oly sokszor máskor. Nagyon tetszett neki a nevem, meg asszem én is.

Egyszer leguggolt, és sakktáblát kezdett rajzolni a földre. Ekkor már elkezdtem gyűjteni a teveszart, mert nagyon megtetszett, hogy olyanok, mint a kis bonbonok, és mivel a teve csak zöldet eszik, alig van szaguk, s kavicsból meg a tevekakákból bemutatott egy beduin játékot. Az volt a lényege, hogy ha két kaka közrevesz egy kavicsot vagy fordítva, akkor az ellenség bogyóját le lehet venni. Az nyer, aki hamarabb kiirtja az ellenfél bábuit:

A jelenetet Anyu a tevéről is megörökítette. Délre elérkeztünk egy hegyoldalhoz, melyből forrás fakadt, s ezért pálmafáktól bujálkodott.

Éppen itt volt a déli ima ideje, s mivel mondtuk Selimnek, hogy szívesen csatlakoznánk hozzá, nekünk is meg kellett mosakodnunk. Háromszor megmostuk előbb a kezeket, majd sorban az arcot, a bal és a jobb orrlyukat, a füleket, a karokat és a lábfejeket. Ez utóbbit nagyon kihagytam volna, mert reggel zuhanyoztam, és a csizmámban olyan jó helyük volt. De Selim bíztatott, s ha már, akkor mossunk meg mindent rendesen, de úgy tűnt, hogy a reális ok talán az volt számára, hogy megnézhesse a lábfejemet. A kis táborhelyünk melletti szirten leterítettük az egyik pokrócot, s imitáltuk barátunk mozdulatait.

Utána itt is sütöttünk kenyeret. Selim vezényletére most én gyúrtam. Mert nem volt mindegy, hogy hogyan. A mozdulatoknak pontos dramaturgiája van. A kenyér mellé sütöttünk a parázsban hajában krumplit, amit nyers paradicsomokkal az öklünkben összeturmixoltunk, megsóztunk, s ezt a paradicsomos krumplipürét ettük a belül nyers kenyérrel. Az volt a meglátásom, hogy vagy tovább kéne a parázsban hagyni – de akkor a külseje megégne – vagy jobban ki kéne lapítani ezt az ominózus lepényt, mert ez így félig nyersen elég egészségtelen. De a másnapi adagnál hiába állt elő Anyu az újítási javaslatával, Selim kivette a kezéből a tésztát, s pontosan úgy lapolta meg, mint előző nap, és éppen annyira félig nyers maradt.

Elbóbiskoltunk volna, de Anyu észrevette, hogy Sheilan megszökött. Pedig Selim összekötötte a két mellső lábát a nyakában lógó multifunkcionális madzaggal. Kérdezte a fiút, nem zavarja –e, hogy nincs itt a tevéje. Azt mondja, hogy biztosan itt van a domb túloldalán. Anyu nógatta, hogy nézze csak meg, hogy ott van –e. Kiderült, hogy nincs ott, s elszaladt. Negyed óra múlva kerültek elő. Jó messzire szökött még így is, összekötözött lábbal.

Azt mondta Selim, hogy még felmegyünk egy hegyen, aztán lemegyünk, s megérkezünk az esti szálláshelyre. S bár ez így is történt, mi nem így képzeltük: megérkeztünk egy hegyektől övezett árnyékos medencébe, ahol lelkesen mutogatott valami sziklaépítmény felé, de én oda sem figyeltem, csak hívtam Anyut, jöjjön velem, kapjuk még el azt a szép fényt azon a csontváry-s magányos fán. Amikor befejeztem a fotózást, visszamentünk Selimhez, és kérdőre vontuk, hogy mért nem megyünk tovább, hiszen azt ígérte, hogy egy olyan helyre visz bennünket, ahol sok zöld lesz – kifogásolta Anyu, engem pedig a naplemente közeledte bolondított meg, mert reménykedtem, hogy naplementére felérünk egy hegytetőre, s onnan nézünk szerteszét kellemes és hasznos célból egyaránt. Selim megütközött rajtunk, hiszen – amit mi még nem láttunk – kipucolta a kis sziklaszobát, elégette a szemetet, tüzet rakott, teát készített és berendezkedett, amíg mi odavoltunk. Felvilágosított bennünket, hogy ő csak jót akar, és a hegytetőn csak tudatlan ember alszik, és hogy a sok zöld nem most van, hanem azon a helyen volt, ahol napközben megálltunk, ha nem emlékeznénk. Persze ezt most leírtam egy mondatban, de Selimnek öt percbe telt. Vagy még többe. Nehézkesen kommunikáltunk, mert hibásan és tőmondatokban beszélt. Például a következő igeragozás dívik az araboknál: az ige alapalakja ’you’-val kezdődik, és ehhez teszik hozzá elölről a személyes névmást. Például az én megyek (I go) így fest: ’me you go’. Azután az egyes szám harmadik személy nőnem alakja helyett ’he’-t mondanak sokszor ’she’ helyett, hímnem alakban pedig ’he’ helyett ’who’-t, azaz a ’ki?’ kérdőszót, gondoltam én, míg fel nem világosultam, hogy miért. A magyarázat pofonegyszerű: arabul az ő lány: ’hí’, az ő fiú, pedig ’hú’ és kész!

Most viszont bocsánatot kértünk tőle, de mondtuk, hogy azért mi gyorsan felmászunk a hegyre, hátha még elcsípjük a naplementét, de addig húztuk az időt, hogy mire felértünk, már csak az utolsó kis gyér sugaracskák kapták el a fejünk búbját. Felfelé találkoztunk egy tevemaradvánnyal, ami a barátjáé volt, és a teve éppen itt lehelte ki a lelkét egy évvel ezelőtt.

Este rizst főzött emberünk vöröslencsével. Sajnos nem öntött hozzá elég vizet, s így nehezen csócsáltuk. A sziklakunyhónk előtt pihent Sheilan is, aki éjszakára szájkosarat kapott.

Az ágyazás körül voltak még problémák. Selim mindenáron a hálózsákjainkat alulra akarta teríteni, vagy közösen fölénk, nem tudom már. Anyu vívta meg vele a harcot. Csak két pokrócot hozott, meg alulra egy szőnyeget. Mondtuk, hogy az egyik pokrócot adja nekünk közösen, a másikban aludjon ő. Addig elégedetlenkedett, mire mondtuk, hogy odaadjuk neki a másik pokrócot is, csak hagyjon bennünket békén. Ma sem tudom, mit akart pontosan. Valószínűleg velem aludt volna szívesen, de Anyu hál’ istennek közénk feküdt, s így számunkra viszonylag nyugodtan telt az éjszaka. Ő lehet, hogy fázott, nem tudom, de mindenesetre a Nappal kelt, és rögtön bekapcsolta a rádiót, amiben vagy a Korán, vagy a hírek szólt. Ő rögtön tüzet csiholt a szokásos hozott faszénből, s teát tett fel. Reggel elkezdte megmasszírozni Anyut, mondván, hogy ő meg tudja gyógyítani krónikus torokfájásából, de amikor arra kérte, hogy vetkőzzön neki, akkor leállította. Aztán mesélni kezdte, hogy egyszer egy hónapig élt nála egy masszőrnő, akitől sokat tanult. A masszőrnő abból élt, hogy a camp vendégeit masszírozta. Mondtam, hogy én is járok egy kínai tornára, ahol én is tanultam fogásokat, s ahogyan a meridiánokról kezdtünk beszélni, úgy alakult, hogy finoman végiggyúrt, s aztán én is őt. Azért mondom, hogy finoman, mert azok közé az emberek közé tartozik, aki gyengén masszíroz, de ráküldi az energiáját, és eltalálja a pontokat. Tökéletesen ellazultam tőle.

Anyu később eszmecserét próbált folytatni vele arról, hogy vajon hol van az a bizonyos ’too much green’, ahogyan a sok zöldet érzékeltetni próbálta, de nem értette meg a válaszát. Azt mondta Selim, hogy hívjuk be Aszalt, mert én mindig megértem. Csak arról volt szó, hogy ma még meglátogatunk másik két olyan helyet, ahol pálmafák nőnek. Délelőtt elmentünk az egyik ilyen kis oázishoz, s addig Sheilant még otthagytuk a tisztáson. Felfelé tudatosította bennünk Selim, hogy öt biciklista járt erre előző este. Egy beduin és négy turista. A kis oázisban megtanított bennünket nemcsak a pálmafák, de a datolyamagok nemének megkülönböztetésére is. Kerített egy gazellatrófeát, amiben készítettem vele egy fotósorozatot.

Sajnos a déli rekkenő hőségben még a sziklakunyhóban maradtunk, s újfent kenyeret és paradicsomos krumplipempőt késztítettünk, de volt még hozzá valami más is: tahina. Ettünk már ilyent: csicseriborsó krém. És Selim nagyon jól készítette el, nem úgy, mint a Ras Sheitanban, ahol semmi íze nem volt, csak a gyomromban érzetem a súlyát. A boltban kapható krémet, mint a majonézt, gyorsan keverni kezdte, majd kifacsarta bele két citrom levét úgy, hogy az ujjai között szűrte meg a magjait. Kétfajta fűszert tett még bele, s így az ebéd fénypontjává vált. A rádiót mindvégig nem lehetett lelőni, ragaszkodott hozzá.

Visszafelé az úton Selim néha megállított, mint most is, hogy készítsek egy fotót. Fel kellett kapaszkodnom a köveken az állvánnyal, majd visszaszaladnom, s ekkor történt, hogy jól eltaknyoltam, és felkarcoltam a karom. Aztán elkezdett tanítgatni nekem egy mondókát, ami olyan volt, mint egy indiánének. ’Hijja ou hájj ou huwa ou hijja, huwa ou hájj ou hijja ou huwa’. Az ő lány és az ő fiú variációja arabul, közbeékelve a hájj, ami talán az angol ’hi’ köszönés beillesztve viccesen, de lehet, hogy van értelme más is, csak én nem értem. De másképpen is lehetett variálni, mint ’hájj ou hijja ou huwa ou hijja’, meg más személyes névmásokkal is lehetett, mint ’anna ou anti ou hijja ou huwa’, én és te és ő fiú és ő lány. Aztán ’mama ou papa ou gidd ou gidda’, mama és papa és nagypapa és nagymama. Szóval ezt kántáltuk aztán egész úton a délutáni napsütésben, és közben nevetgéltünk felszabadultan.

Anyu közben azt videózta, ahogy a teve megy a hegyről lefelé: egy-egy lépésnél ki-kinyeklik a csuklópontokon a lába. Mintha valami izületi problémája volna. Aztán amikor síkabb terepre érkezünk, kecsesen ballag tovább.

Aztán a tegnapi ’too much green’ alatt elhaladva tovább gyalogoltunk felfelé, és egy másik ’too much green’-hez érkeztünk, ahol jól behatolva a kidőlt pálmák sűrűjébe egy újabb titkos forrást mutatott meg nekünk. A szép tiszta vizet felkavarta, mondván kikaparja belőle az összes sódert, hogy megtisztítsa elkövetkező zarándokok részére, majd a vizet is kimerte belőle egy műanyagflakonnal, hogy új, tiszta víz gyűljön össze a kis medencében…

Sheilant egy fához kötve hagytuk az út utolsó szakaszán, s most visszaérkeztünk hozzá. Felültem rá, s így bandukoltunk visszafelé nyugodt egyetértésben a lemenő nap arany fényében izzó barna, ősrögös ormok alatt hagyva, hogy cirógasson a kőillatú, árnyas völgyben született, napos oldalon melegedett hideg-meleg szellő. Meditáltam múltról és jövőről, de persze ő járt legtöbbet a fejemben, ott a távoli oázisban, akit talán soha nem látok már viszont. Vajon mit csinálhat most? Vajon mit gondol rólam? Elképzeltem őt a szívai piac porában, amint agyafúrtan jön-megy, köti az üzleteit, s hogy ha rám is téved gondolatainak fonala, csak összehúzza haragosan a szemöldökét. Szomorú voltam, hogy sötétséget hagytam magam után a lelkében, s ő, mint egy kőszikla bezárkózik hagyományaiba és szűk életének logikus köreibe. Megértőbbnek kellett volna lennem? Lassan megszelídíthettem volna? Lassan felnyithattam volna szemét a nagyvilágra? De ha egyszer azt mondja a fémbogár az agyában, hogy neki nem szabad megtanulnia angolul olvasni és írni, és azt mondja nekem, hogy ’te engem nem tanítasz’, akkor hová szelídítsem? El kell engednem. El kell engednem!

Egyszercsak felkiáltottam. — Look! – gyorsan átcikázott az agyamon, hogy ki rakhatta ki kavicsokból az előttem fekvő nagy kőre a nevemet: Sofia. Hiszen itt mindenkinek Aszal-ként mutatkoztam be, csupán Shedi ismert így. Vagy puszta véletlen volna? Egy másik Sofia neve szerepel ezen a kövön? Selim nem lehetett, mert nemcsak, hogy nem tudta, hogy Sofia vagyok, de még arabul se nagyon tud írni, angolul pedig egyáltalán nem. S ráadásul teljesen értetlenül állt a jelenség előtt. Akkor a biciklisták közül valaki? Este, amikor megmutattuk neki, nem tudott hozzá szólni Shedi sem. Ez már valószínűleg örök rejtély marad.

Már lement a nap, amikor a kiszélesedett völgy torkában megláttuk a távolban a tengert, s túlnan a pirosló szaudi hegyláncot, mielőtt a nap uralmát végleg átvette a hegy mögül kibukkanó telehold.

Selim most levezetett minket a tengerpartra, s az utolsó szakaszon újra felülhettem Sheilanra. Balról az ezüsthíd hívogatott és a hullámok énekeltek, jobbról dimenzióvesztett formaként imbolyogtunk Sheilan meg én a parti homokon.

Selim két napja azt mondta, hogy adjunk fejenként hatvanat neki az útért, de akkor csak egy napról volt szó, s most kettő lett belőle. Amikor kérdeztem, azt mondta, ránk bízza, hogy mennyi, s örült a kétszáz fontnak, amit végül adtunk neki. Magunk között: ez bizony sajnos egy egyiptomi tanári havi fizetés.

Nagyon fáradtak voltunk, s hiába ültünk a tábortűzhöz beduin zenét hallgatni, leragadtak a szemeink. Hiába mondták, hogy teljes holdfogyatkozás lesz ma éjjel, gyors zuhanyzás után mély álomba zuhantunk.

Március 4.

Shedi reggel elmesélte. Ő is elaludt, de fél egykor felébredt, és éppen akkor az égen csak egy vörös kört látott. Sajnáltam, hogy nem kértem meg, hogy ébresszen fel az éjszaka közepén. Talán legkülönösebb képemet készíthettem volna el; de megtanultam már lemondani, mert tudom, hogy egy erős képhez kiszámíthatatlanul sok együttállási tényezőre van szükség. Mégis az első és legfontosabb a gép, a szem és a gombot nyomó ujj együttes lehetősége.

Megismerkedtünk egy amsterdami tanárnővel, aki a szomszédos camp-be vitt át bennünket reggelizni. Ez a nő annyira odavan Ras Sheitanért, hogy minden évben itt tölti ebben az időben a szabadságát.

Észbe kaptunk. Már csak öt napja van Anyunak hátra! El kell döntenünk, hogy megnézzük Sínai nevezetes helyeit: a Szent Katalin kolostort és a Mózes hegyet, vagy azonnal felkerekedünk, hogy eljussunk a Szaharába. Mire megkérdeztük, a következő busz indulásáig már csak fél óra volt hátra. Ha elértük volna, el tudtunk volna menni Dakhlába az éjszakai járattal Kairóból, de nem akartunk így rohanni. Inkább fürödtünk még egyet a tengerben és beszélgettünk Shedivel Dubairól. Elmesélte, hogy hogyan került az Arab Emirátusok légi csapatába. Többszörös rostán kellett megfelelnie, hogy alkalmas arra a magas kvalitású koncentrált teammunkára, amit a légitársaság megkövetel. Tízfős csoportokat alakítottak, és például azt a feladatot adták nekik, hogy gondolkozzanak azon, hogy egy lakatlan szigeten hogyan építenének fel egy várost. Azt mondta, hogy akik körbejárkálva jegyzeteltek azt figyelték, hogy ki az, aki többes szám első személyben beszél. Aki magához akarta ragadni az irányítást vagy meggyőzni a többieket arról, hogy az ő ötletét valósítsák meg, rögtön kiesett. Szerinte ez a világon a legkvalitásosabb légitársaság. Ha már nem akar stuardkodni, mert tegyük fel családja lesz, és nyugodtabb életre vágyik, akkor elhelyezkedhet bármely más munkakörben. Nagyon sokat tanult itt a csoportmunkáról, és nagyon élvezi, hogy mindenki együtt felel egy valamiért: a biztonságos utazásért és utaztatásért. Régen találkoztam már ennyire pozitív gondolkodású emberrel. Jó hatással volt rám a társasága.

Dubai iszonyú gyorsan fejlődik. Minden high-tech benne, mindenhol kamerák figyelik az embert, és az utcáról lehetne enni. A legérdekesebb az, ahogyan ott élnek a beduinok. Nagyon gazdagok ők is, megvan a nagy házuk és kocsijaik, de sok szokást megtartottak. Például a házon belül állítólag fel van állítva a sátruk, és a legtöbb időt ott töltik tüzet rakva, teázgatva. Nem is tudom, de azt hiszem, hogy szívesen megnézném ezt a hibrid életformát is. És csodálatos ott a sivatag – állította.

Időben kiiszkoltunk az országút szélére, hogy nehogy lemaradjunk a Nuweibából induló buszról, de volt legalább húsz percünk a várakozásra.

A buszon távoli idők éteri zenéje visszhangzott. Sírt, rikoltott, majd röviden elhallgatott, hogy a hegedűt a telt, időtlenségbe tágult múltból szóló mély, nemtelen hang kövesse újból. Mi lehet ez a zene? A boldogság emlékezetéhez tartozó fájdalom mélyíti el a boldogság emlékét, s ezt ez a dallam – a végtelen, izzó szaudi hegyláncok látványával, s a robogó busz ablakában elsuhanó parti építmények és pálmák változó képével – beégette a lelkembe. Később megtudtam, hogy amit hallottam Om Kalthoum Al Atlal c. lemeze volt.

Tabában még le kellett térnünk a Kairóba vezető útról, mert itt van az izraeli határátkelőhely, és ide futnak be Jordániából is a kompok, úgyhogy jócskán meg is teltek az ülések. Éjjel tizenegykor futottunk be Kairóba egy külvárosi pályaudvarra, ahol mindenkit letessékeltek a buszról. Jöttek az agresszív taxisok, amint félálomban támolyogtunk le a lépcsőn, de most is a bevált stratégiát követtük: mi intettünk le egy autót normális, nem nyomulós sofőrrel.

A Dahabban csak nyolc órát töltöttünk, mert reggel fél tízkor indultunk tovább Bahariyán keresztül vissza Homda papához Al-Quasr-ba. A szívem Siwába hívott, az eszem nem engedett. És most emlékezem vissza arra, amit Ali mondott Siwában búcsúzáskor: ’Kövesd mindig a szíved hangját’. Persze a szívem azt is mondta, hogy Anyut nem szabad belekevernem vívódásaimba. A döntésem így elfogadhatóbb. De, hogy őszinte legyek, beszélt az én szívem össze-vissza; az én szívem nem egy olyan nagyon megbízható szív. Kordában kell tartani.

Az utolsó hónapra A Királynőt húztam még októberben. A Királynő, a materiális női szerepek betöltése ezúttal nem a titkos anyaságot jelentette, hanem az anya-lánya kapcsolat, illetve önmagam, mint vonzó nő megélését, és egyúttal az önuralom gyakorlásának feladatát.

Kairó újabb nevezetességei

2007-03-18T18:45:00.000-07:00

Február 26.

Másnap nem úsztam meg: Gizába mentünk. Előtte felkerekedtünk, hogy fényképet csináltassunk leendő diákigazolványunkhoz, s míg a kép elkészülésére vártunk, benéztünk abba a CD boltba, amit előző este Joël mutatott nekünk. Vettünk végül egy CD-t Om Kalthoumtól, az Enta omry-t, s az elkészült fényképekkel felszerelkezve a Joël által kijelölt helyre indultunk. De csak idáig jutottunk, mert nem találtuk meg, ahol az igazolványokat készítik. Kínosan nevettünk Joëlen, hogy lám-lám, a Samsz-ra is azt mondta, hogy híres, és erre is azt mondta, hogy bárki megmondja az utcában; hát nem így történt. Fogtunk hát egy újabb taxit, és irány a piramisok! Az egyik már a láthatáron magasodott, amikor egy fazon rárivallt a sofőrre, hogy a másik bejárathoz vigyen bennünket, s egy ötvenfontos jegyet mutogatott. Mondtuk, hogy nem akarunk variálni – s mivel én már egyszer majdnem csőbe kerültem – nagyon határozottan ki is álltam ezen álláspont mellett, amire szükség is volt, mert a fazon kétszáz méteren át a csomagtartón ülve utazott a taxin, s csak miután többször üvöltve közöltem én is és a taxis is vele, hogy kopjon le, tett le lassan céljáról. Azt nem tudom, hogy van –e másik bejárat, vagy mi van ott. Én attól tartottam, hogy tevegelni akarnak majd vinni minket még nagyobb összegért. Egyébként már belátom, hogy nem lett volna akkora hülyeség száz fontért bejutni tevén a piramisokhoz – amit anno Julival kialkudtunk; mert akkor ugyan dupla annyiért, de láthattuk volna az egész piramis együttest távolról is a dombról. Most ötvenért sétáltunk be fejenként. Micsoda élmény volt! – mondhatom. A piramisok ott magasodtak hirtelen aszfaltúttal és elkerítő zsinórral körülvéve. A kőkockák valóban ember nagyságúak, és a kocsi fogatok, nem mind olyan rámenősek, mint a tevésemberek. Mi mihamarább leültünk, s majszolni kezdtük a reggel az Alfy Bey cukrászdában beszerezett süteményeket.

Felmásztunk valami romokra, ahonnan az őrök letessékeltek, s aminek a lábainál egy teve modellkedett nekünk a csoportképhez. Persze a tulajdonos rögtön tartotta volna a markát, de mi elutasítottuk, hiszen nem ültünk fel a tevéjére.

Aztán egy nyuvasztó pisilési kör után – az egész területen úgyszólván nincs WC – bejuthattunk volna a közepes méretű piramisba huszonöt fontért, de az őr azt akarta, hogy tegyem le valahol a fényképezőgépemet. A tököm tele volt az egésszel, de Anyuval eljátszottuk, hogy ő berakja a gépet a hátijába, s előrement. Én meg kicsit késve utánalibegtem, mondván, hogy leadtam a gépemet a jegyszedőnél. Egy nagyon szűk abszolút levegőtlen, fullasztó járatban haladt az oda és a visszatartó sor fejlehajtva lefelé egy egybefüggő vasalt fatalpfán. Az ember csak arra tudott gondolni, hogy mikor lesz már vége. Aztán egy kiálló odalenn, valahol a földfelszín alatt harminc méterrel, itt várt rám Anyu a nagy hátizsákkal. Szegénynek biztos nehezebb lehetett ezzel a súllyal nyomulni. Aztán lássatok csudát, innen egy pontosan ilyen szűk járat vezetett felfelé pontosan ennyi ideig a sírkamrába. S a sírkamrában mi volt? Na mi? – Semmi. Teljesen dísztelenül egy nyitott szarkofág. Nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy újonnan helyezték az egészet oda. Itt a vége. Erre volt a nagy felhajtás. A piramis tömör kő, csak a közepén van egy terem, amit a föld alól lehet megközelíteni. Nahát! Ezt le kellett fényképezni, ha már itt voltunk. A komoly előkészületeket nem mertem megtenni, csak feltartottam a gépet, de éppen olyan krimihangulatú lett, mint amennyire tartottunk attól, hogy az őrök lefülelnek bennünket. Aztán Anyut megkértem, hogy csináljon ő is egyet, s ezt nem kellett volna. Kishíján elvették tőle a gépet, s határozottan kitessékeltek minket. Kiszaladtunk a bejáraton, bottal üthették a nyomunkat.

Az öreg Szfinx hátulról nem tűnt másnak, mint egy nagy kőgomba – Anyu szerint valami vulgárisabb – s ezt meg kellett örökítenünk. Ekkor történt, hogy egy Alberto nevű fiú elkezdte rágni a fülünket, hogy nézzük meg a terület eldugott értékeit vele: szobrokat, sírkamrákat. Én hajlottam rá, mert kedves pofija volt, sőt, tizenhét évesen már meglett férfinek látszott, és egyébként is vonzó volt megnézni itt azt, amit más nem néz meg. Mondta ugyan, hogy siessünk, mert bezár különben a Szfinx, de ha már eljöttük vele, ’we took our time’. Például megörökített Anyu ezzel az állítólagos Ramszesz-testtel, melynek szerinte a felsőteste az Egyiptomi Múzeumban van. Akár igaz, akár nem, jó sztori volt. Aztán sírkamrákat mutogatott, melyről azt állította, hogy itt szerelmeskedett a fáraó és a felesége, s hogy most is jó illat van még itt – biztosan ő tömjénezte be, bár csak nagyon gyengén érződött.

Alig értettük, amit magyaráz, de nem lankadt. Itt laktak. – mondta. De kik? A piramisépítők? Vagy a fáraó maga? Nem a tények voltak a lényegesek, hanem Alberto kiállása és talpraesettsége. Végiggondoltam, hogyan szedett rá bennünket, hogy jöjjünk el vele. Micsoda érzékük van a csábításhoz! Elkezd picit beszélgetni, majd elárulja, hogy vannak itt még titkos dolgok, melyeket a belépőjeggyel meg lehet tekinteni, hát miért ne tennénk. A végén persze kiderül, hogy nem öt fontot várt tőlünk a húszperces halandzsáért, hanem még a tizet is kevesli. Mondta, hogy általában húsz-huszonötöt szokott kapni. S még valami: az ötöst az őrnek adja oda. Áhá! Szóval akkor mégsem olyan ingyenes ez a kis túra. Aki huszonötöt ad neki, az éppannyit fizet, mint a belépőjegy a közepes piramisba!

Ezzel a manőverrel elértük, hogy mire odaértünk, a Szfinxhez már nem engedtek be minket, s így csak a rácson kívülről csodálhattuk. Nem baj, így is éppolyan Szfinx volt. Közben, és az egész piramis túránk alatt járkáltak körülöttünk a képeslapot és az ében- vagy nem ébenfából készült egyiptomi macska- és fáraószobrokat áruló lányok, gyerekek.

A naplementét megvártuk a hely méregdrága kávézójában egy ásványvizet szopogatva, majd mikor kitessékeltek bennünket a hamarosan kezdődő lightshow miatt, rögtön egy szegénynegyedbe csöppentünk. Kis lurkók tapperoltak körbe minket, de őket még le lehetett állítani. Végül már csak egy kisfiú maradt, de ő síró szemmel hajtogatta, hogy éhes. Többen lekoptatták rólunk, de mindig előkerült. Anyu elővett neki egy shatoo-t (Joël kedvenc csokispiskótája), s a kezébe nyomta. Megdöbbentem, amikor láttam a kisfiú hálás, boldog arcát. Elmentünk a főútig, de mivel nem vitt el bennünket egy minibusz sem, Anyu javaslatára visszamentünk a piramisok felé, de elkanyarodtunk az úttalan utcácskákba, ahonnan kisebb kóválygás után a piramisok területén találtuk magunkat. Le szerettem volna fotózni, ahogyan egy szamarat megpakolnak szénával, de beszólt az egyik fazon, aki hajigált, hogy mennyibe kerül, s elraktam a gépet. Hiába mondta a tulaj, hogy itt ő a góré, s nyugodtan fotózzak, addigra a szamár már úgyis odébbállt. Sebaj, azért csak leültetett és megteáztatott bennünket, míg el nem kezdődött az attrakció. Akkor felültetett minket a háza előtti kispadra, de onnan éppen a legnagyobb piramist nem lehetett látni, hát bemásztam a kisfalon, oda meg nem illett volna, de nem lett semmi gond. Később betessékelt bennünket homokfestő boltjába, s mutogatta a kevésbé és még kevésbé szimpatikus ruhadarabokat. Tényleg kedves, nyugodt ember volt. Ő is feleségül akart venni bennünket, mint sokan mások.

A nap felszabadító szakasza a minibuszozás volt mégis. Talán fejenként másfél fontban alkudtam meg a papucsos sofőrsráccal a piramisoktól a Giza városrész központjából induló metróállomásig. Ez a minibusz tök jó! Pöfög a többi autóval, de közben ki-beszállnak belőle az utasok, sőt sokan csak bekiáltják úti céljuk nevét, s a sofőr megmondja, hogy megy –e arra, vagy sem. Tehát olyan taxi, ami egyszerre 4-5 különböző fuvart bonyolít. Egyébként a normál taxinál sem ritka, hogy másodiknak még bekéredzkedik egy utas. De az volt mindezek mellett a jó ebben a minibuszban, hogy maga mellé ültetett minket a srác előre, és közben nagyon jó zenét nyomott. Arabul kellett vele mekegni, de főleg csak röhögtünk ezen azon. Nemrég mondta a dahabos Mahmoud, hogy a taxisok nagy része sokat szív. Ahogy visszagondolok erre a fiúra, biztosan be volt szívva.

A minibuszban még beszélgetésbe elegyedtem egy fiúval, akivel később együtt metróztunk vissza a Midan Tahrirra. Érdeklődött, hogy mit gondolok az iszlámról. Elmondtam neki, hogy az itt uralkodó vallásos életvitelnek sok pozitív vonatkozására figyeltem fel. Az emberek előzékenyek, segítőkészek, figyelmesek, kedvesek, mosolyognak, pozitív gondolkozásúak – persze nem tudom, csak sejtem, hogy ez legalábbis egy részben az ébren tartott erkölcsi tanításoknak köszönhető. Elmondtam azt is, hogy nagyon ellene vagyok a szélsőséges irányzatoknak, amikor a nőket, mint tulajdont féltve takargatják – de még azt is megértem, hogy az egyszerű emberek számára segítség ez a házastársi hűség betartására. Bizonygatta – bár szükségtelenül, hiszen tudom ezt – hogy a tanultabb réteg mennyire normálisan él, a nők dolgoznak, egyedül mászkálnak, s az iszlám csak erkölcsi bölcsője a családnak. Arról beszéltem neki, hogy Európában szellemi szabadság van, mindenki azt gondol, amit jól esik, s a kereszténység, mint az emberek többségének vallása nem jelenik meg a hétköznapokban, csupán a vasárnapi harangszó formájában – míg itt ugye kezdve a hajnal öt órás ébresztővel, napi ötször zeng egész Kairó, egész Egyiptom, s az egész iszlám világ a Nap járása szerint felosztott napi öt imádság időpontjában. Végül ő is, mint Siwában két szakállas emberem, előhozakodott a hívők végső őket meggyőző érvvel: ki alkothatta meg a világot, ha nem egy mindenható isten? Én erre csak annyit válaszoltam, hogy erről és Istenről is van egy saját képem, ami számomra kielégítő. Nem folytattuk, akkor, de elkérte az e-mailcímemet. Anyu szerint hálás volt nekem ez a fiú, mert valószínűleg kétségei vannak, és szomjazza a külső információkat.

Február 27.

Örömömre előző este megérkeztek Hosnyék. Reggel elbeszélgettem svéd csoportjának lánykáival. Kiderült, hogy egy egyszerű középiskola ez, s még csak nem is célzottan antropológiai fakultás. De Hosny megállapodásai kifürkészhetetlenek…
Említette Hosny, hogy este mennek egy izgalmasnak ígérkező koncertre az Egyiptomi Kulturális Központba. Kértem, hogy ha nem zavarunk, hadd csatlakozzunk majd.

Volt még egy mecset, amit meg szerettem volna nézni, mert mindenki ajánlotta: az Ibn Tulun Mosk. Ma ide zarándokoltunk el Anyuval. Sajnos ez sem működik, s így szépségével és puritánságával együtt ennek sincsen meg – ahogyan a Mohamed Alinak sem – az a misztikus légköre, amit keresek.

Felmentünk a mecset minaretjébe, s így teljesült Anyu kívánsága, miszerint egy pontról körbe nézhetett a városon. A látvány legmeghökkentőbb eleme a szeméttelep funkciót betöltő tetők egyike volt, melyen két kecske legelészett. Megdöbbentett odafent, hogy Anyu mennyire félt engem attól, hogy leesem. Fél méterre, vagy még többre álltam a kiálló szélétől, s könyörgött, hogy ne menjek kijjebb; de én nem vettem komolyan, mire sírni kezdett. Kérdeztem tőle, hogy miért? Két ok jutott eszembe. Az egyik az a gyerekkori emlék, amikor meglátott engem négy éves koromban egy darun felfelé mászni az irányítófülke közelében. A másik az, hogy van egy megérzése, hogy így fogok meghalni. Azt mondta, hogy egyik sem, csak többen haltak meg így az ismeretségi körében; az embernek ötvennégy évesen már van akkora élettapasztalata, hogy meg tudja becsülni az épséget és az egészséget, s mivel tisztában van vakmerőségemmel, ezért félt.

Sétáltunk még a büdös-koszos utcákon, mely nekem már nem tűnik fel, s nem is zavar úgy, mint az anyukámat. Hosszasan tudta nekem ecsetelni, hogy mennyire nem érti ezeket az embereket, hogyan képesek ekkora mocsokban élni. Később Shedi világosított fel bennünket Ras Sheitanban a Sínain arról, hogy hogyan működik a szemét elvitele Kairóban. Régen volt egy ember, aki jött a kis tolós kocsijával, és begyűjtötte a házakból a szemetet hetente egyszer. Aztán a város kormányzata – mivel ez a kiskocsi nem volt esztétikus, vagy ki tudja, milyen érdekektől vezérelve – megállapodott egy francia vagy angol céggel abban, hogy rendes kukásautókkal ezt a feladatot bonyolítsa le. Csakhogy ennek a kukásautónak sokkal többet kellett volna fizetni, s az emberek egyszerűen lemondták az autót, viszont akkor már a szemetes ember sem jött vissza többet. Ez ezt a padhelyzetet eredményezte, hogy az utcán halmozódik a szemét.

A Citadella alatt taxiba szálltunk, melyben már ült egy hölgy. Ez azon esetek egyike volt, amikor egy taxis párhuzamosan több fuvart bonyolít.

Este elmentünk vacsorázni a Gad-ba, oda, ahol azt a bizonyos egyiptomi palacsintát lengetik, s rendeltünk is kettőt, mindkettőből maradt még a holnapi útra is, olyan kiadós volt.
Utána igyekeztünk haza Hosnyékhoz, hogy le ne késsünk a nílusdeltai zenekar koncertjéről. Hasonlított a muzsika arra a kazettára, amit Mahmudtól még novemberben kaptam. Kérdeztem Hosny-t, hogy hogy’ lehet ez, hiszen az általam ismert muzsika líbiai zene, azt mondták. Hosny azt válaszolta, hogy ő biztos benne, hogy a deltából ered, s mivel arra sok cigány élt mindig is, szerinte a cigányok vitték egyiptomszerte szét. Ennyiben maradtunk.

Este kiültünk alexandriai jóginkkal a dahab teraszára beszélgetni az első üveg pálinkánk kíséretében. Sharafaldin – Hosny különös mesét mondott az óegyiptomi mitológiáról, melynek egyik része az volt, hogy az óegyiptomi mitológia a három azonos gyökerű világvallásunk bölcsője, hiszen a ma ismert bibliai történetek fellelhetőek benne. Nem emlékszem a szereplőkre, de próbálta megvilágítani az egyiptomi és a bibliai teremtéstörténet közötti párhuzamot. Meg arról mesélt, hogy minden minőségnek meg volt az istene. Isteneknek hívták őket, hogy megszemélyesíthessék a fontos életminőségeket és a természeti elemeket. Ezekről az istenekről, akiket emberi tulajdonságokkal ruháztak fel, pikáns történeteket találtak ki, melyeket zaftosan mesélgettek egymásnak az emberek.

Kérdezgetett felőlem is, miután Anyu már elment aludni. Bevallotta, hogy álmai között szerepelt a színház, de nem abba az irányba ment az élete, s lám én most tükröt tartok neki. Konzervatív kopt családból származott, és édesanyja elvárása szerint mérnöki tanulmányokat folytatott egy ideig, várva az adandó alkalomra, amikor útilaput köthet a talpára. Szabadságra vágyott, a szabad Európába. Pénz nélkül indult el, és húsz-harminc évig vissza sem jött. Svédországban kötött ki végül, s ott végezte el az antropológia szakot. Onnan valók az ismeretségei a különböző iskolákkal, fakultásokkal. Bennem is érzi a rokon szabad szellemet, mondta. Én is éreztem benne. Hívott, hogy látogassam meg utam végén Alexandriában, de nem mertem. Mert nőként mentem volna. És nem akartam nehezíteni a pszichológiai állapotomat. De már bánom. Rövid nekem az élet ahhoz, hogy ennyit hibázzak, hogy ennyiszer a könnyebb utat válasszam. Mert nem elég élesek és pontosak a megérzéseim. Ki akarok lépni a köreimből felfelé. Elég volt ebből. Kérem a kezet, ahogyan Said mondta a lemezboltban. Kérem a kezet, aki kihúz!

Said megkérdezte, hogy mit szeretek legjobban Egyiptomban.

— A sivatagot – válaszoltam.

— Ha hazamész, sírni fogsz, és visszavágysz ide.

— Biztos.

— Te szoktál sírni?

— Ritkán.

— Pedig az jó. Sírjál, ha szomorú vagy. Látom, hogy sokat vagy szomorú. Látom a szemeiden. Magányos vagy. Hogy élsz otthon?

— Sokat dolgozom. Felkelek reggel, és az első gondolatom, hogy mit kell ma intéznem, és addig tevékenykedem, míg el nem fáradok. Kivéve, amikor felesleges lelki gondokon tipródom.

— Pedig fontos, hogy mindennek megadd az idejét. Ha álmos vagy, aludj. Ha éhes vagy, egyél. Ha zenét szeretnél hallgatni, ülj le, és hallgass zenét. Ne siess sehová. Gondolj a sivatagra.

Anyu érkezése

2007-03-18T18:36:00.000-07:00

Február 23.

Reggel jó fáradtan lerogytam a Dahabban szemben Mahmud barátommal, odaadtam neki a neki hozott datolyát, de el volt foglalva, mert érkezett egy fehér szakállas, sovány jógiforma szép ember hozzá, valami ügyeket elrendezni. Megragadott az ember nyugalma, tekintete. Amíg szobát keresett nekem, bementem a konyhába Fahridhez kérni egy teát, és ez az ember is odajött aztán. Fahrid szeretett volna velem beszélgetni, de azt hiszem, hogy nem tudtam, csak erre az emberre figyelni. Kiderült róla, hogy kulturantropológus, és hogy kopt. Több nevet felsorolt, amelyen szólíthatnám. A William a Sínain közkedvelt, Sharafeldinnek Indiában szólítják, az európaiak pedig többnyire Hosny-nak. Nekem a Sharafeldin tetszett, de nehezen tudtam megjegyezni. Felszabadító volt ezen a reggelen végre egy nyitott, tapasztalt, világlátott elmével találkozni. Mesélte, hogy most egy svéd iskolás csoporttal van itt, akiket egyhónapos kalandtúrára hozott Egyiptomba. Vitte őket Luxorba és Asszuánba, ahol az óegyiptomi mitológiáról mesélt nekik, aztán levitte őket Dakhlába tevegelni negyven tevével. Úgy szeretem, amikor a karaván úgy imbolyog alattunk, mint egy hajó! – mondta.

Meséltem én is, hogy merre jártam, s hogy most még a siwai tradíciók és élmények sokkhatása alatt vagyok. És arról is röviden, hogy ilyen fekete alakos képeket készítek. Kérdezte, hogy tudom –e, hogy ez az egész nikobosdi Szaud Arábiából jött át, s hogy három évtizeddel ezelőtt még alig voltak nikobos nők Kairóban. Viszont Siwában a beburkolás hagyománya sokkal ősibb, mint az iszlám. Élnek berber törzsek például Algériában fent a hegyekben, és ott a nők szabadon kendő nélkül járnak, és elég nagy szabadságot élveznek. A siwai hagyomány azokból az időkből származik, amikor rablóbandák fosztogattak sivatagszerte. Ezért építettek ilyen labirintusszerű várost maguknak, mert nyílt ütközetben alul maradtak volna, így azonban egyesével testközelből megölhették a betolakodókat. A támadók elrabolhatták volna szép asszonyaikat, ha fedetlenül kint mászkálnak az utcákon, s ezért dugták el őket. Az első állítás kézenfekvőnek tűnik, a második nem. Szerintem az asszonyokat pontosan olyan meggondolásból dugták el, hogy – mivel ilyen sűrű testközelségben éltek, látva a szűk utcácskáikat – valóban ne kívánják meg egymás gyümölcsét, s így elejét vették a veszekedésnek. Szerintem megvan ennek a logikája. Egy ilyen zárt közösségben, amiben annakidején éltek, helye volt ennek a hagyománynak ilyen forróvérű nép körében. Tagadhatatlan, hogy itt forróbb vérűek az emberek, mint nálunk. Az utcák pedig nagyon szűkek! Csakhogy ez a tradíció idejét múlta azzal, hogy Egyiptom részévé vált Siwa, hogy leköltöztek a szűk utcácskákból, s hogy Siwát immár a turisták hada ostromolja… vagy mégsem? E tradíció még egy ideig visszaszoríthatja náluk a vészesen és véglegesen betörni készülő globalizációt.

Azt is mondtam Hosnynak, hogy mennyire kemény az, hogy csak szűzen léphetnek a nők a házasságba, míg a férfiaknál ezt senki sem kéri számon. Mondta, hogy lehet, de házasság után már van, hogy titkos utakon járnak a nők. De ezt már nem folytatta, csak utalt rá, hogy ha szeretném, később még mesél erről. Mahmudnak sikerült úgy megfélemlítenie, hogy rögtön bűntudatot éreztem emiatt. De nem is adódott többet alkalom, amikor Hosny bővebben beszélt volna e titkokról. Később Sándorék Al-Quasr-ban említettek egy siwai esetet, hogy két nagyon fiatal szülői döntés következményeképpen összeházasodott, de hamar el is váltak, s hogy így egy elvált asszonynak több esélye volt olyan férjet keresni magnak, amilyet szeretett volna. Ez egy érdekes másik irány. Tehát lehetséges ez? Egy elvált asszonyt el lehet venni feleségül, nem gond már, ha nem szűz? Kinek tehetném fel ezt a kérdést? S egy elvált asszony az arcát is megmutathatja? Hiszen akkor van némi kiút számomra is, ha esetleg siwa-i asszonynak születtem volna...

Mahmud végül talált számunkra egy négyágyas szobát, s csak harminc fontot kért érte éjszakánként. Elhelyezkedtem, számítógépeztem, s vártam Anyu érkezését. Nem én lettem volna én, ha az indulást nem számolom el. Fél nyolcra volt kiírva a gépe, s tudtam, a buszút a reptérre egy óra. Ehelyett azonban épphogy félkor álltam fel a számítógéptől. Szegény még azt sem tudta, hogy megvagyok –e, jövök –e, mert sms-t nem tudtam küldeni, délelőtt pedig már nem vette fel a telefont. De a lényeg, hogy ötvenre befutottam, hanem a gépe meg korábban érkezett az előrejelzettnél, s így a vízumvásárlással együtt is negyed órát várt kint rám. Na, de azért nagyon örült nekem, az izguláshalmazoknak véget vetettünk. Taxisok hada rohamozott meg bennünket, de mondtam neki, hogy most buszozni fogunk, mert az sokkal olcsóbb és érdekesebb. Pedig szegény influenzás is volt, igazán megérdemelte volna, hogy hamar túl legyen a szörnyű kairói forgalmon. Ehelyett még a busz is kibabrált velünk, legalább negyed órán keresztül nem jött olyan, ami jó lett volna. Ahogy Zsuzsán sem, Anyun sem látszott, hogy megviselte volna különösebben egyelőre az itteni mentalitás és fejkendőzés. Azt mondta, hogy lát ebből eleget Európában is. A Dahab bejött neki. Este koccintottunk egyet a hozott három üveg pálinka egyikéből, s elsirattuk a két üveg Telekit, amit a vámosok kiszedtek a kézipoggyászából. Kár, hogy nem figyelmeztettem, hogy nem lehet alkoholt kivinni – mondta. Mit tudtam én! Az én kézipoggyászomat mindig kimerítette a sok technikai kütyü, s eszembe sem jutott alkoholt rakni melléjük. Bár novemberben aggódtam még az unicumok miatt, de mivel ügyesen megérkeztek, nem is gondoltam rá, hogy e hagyományt megváltoztassam. A lényeg, hogy a cikis dolgokat a feladandó poggyászba kell tenni, annak sokkal nagyobb az esélye, hogy nem kapják szét.

Megmutatta ruhaszerzeményeit, melyek kérésemre eltakarják majd a fenekét, s bemutatta Kati szekrényében turkált kék ingjét is. Megbeszéltük, hogy Kati biztosan örülni fog e fotónak:

Február 24.

Anyu a másnapot, de legalábbis a nagy részét, végigaludta. A PHD védése után úgy kimerült, hogy rögtön elkapta egy hasmenéses betegség, s utána jött ez az influenza. Ezek a szervezet segélykiáltásai a pihenésre. Nekem is jól jött, hogy nem akart rögtön várost nézni, mert volt elég dolgom a számítógépen. Többek között össze akartam fabrikálni Joëlnek közös alkotásunkat, mert ma volt a szülinapja, s este találkoztunk vele a Didos étteremben Zamaleken. Ő egy nappal később jött vissza Siwa-ból. Délután elmentünk beadni a képeket, de elromlott a gépük, és aznap estére nem sikerült kinagyíttatni. Tévesen úgy emlékeztem, hogy Joël süteményezni hívott meg bennünket a Didosba, így elvittem Anyut előtte a Felfela étterembe, ami a gyorsétterem mögött egy nem túl drága, de mutatós hely. Még a koreai srác dicsérte nekem. Bemutattam Anyunak a szokásos egyiptomi ételeket: lentillevest – azaz feles- vagy csicseriborsó levest, babot és falafelt rendeltünk. Mondta, hogy ez idő alatt ő sem fog enni húst velem, sőt, megpróbál leállni a tejről is, s ezt később szépen be is tartotta.

Taxival fél kilencre ott voltunk a találkozóhelyen. A taxis vicces volt, mert minden utcasarkon megkérdezte, hogy hol van a Didos, majd megállt egy más nevű étterem előtt, hogy megérkeztünk. Konstatáltuk, hogy biztosan nem ismeri a latin betűket, s mondtuk neki, hogy ez bizony még nem az; de a következő már tényleg az volt. Joëlék kint ácsorogtak a vendéglő előtt, mert várni kellett a helyre. Bent aztán kiderült, hogy Joëlék vacsorázni jöttek, és hogy itt csak tésztájuk van, és semmilyen édességük sincs. Italból sem volt választék, úgyhogy szégyenszemre alkoholmentes sört iszogattunk, míg Joëlék betolták a tésztájukat.

Momo, a barátja, nemrég jött vissza Kínából, így Joël a nagy fal egy darabkáját kapta tőle ajándékba. Tőlem csak ígéretet kapott arra, hogy másnapra kész lesz, amit neki szántam. Ezt a képet, mivel én nem vagyok rajta – ezt elbénáztam valahogy, most csak az ő kedvéért teszem fel:

Momót, mint minden egyiptomit, faggatni kezdtem. Őt éppen először az iskolarendszerükről, majd pedig a sorszolgálati kötelezettségről. Érdeklődésem hátterét az a két kérdés képezte, hogy hogyan lehet az, hogy Mahmud tizenhét évesen befejezte az általa highschool-nak nevezett középiskolát, illetve az, hogy milyen sor vár arra, aki nem megy egyetemre, és középiskola után viszik el katonának. Az utóbbira azt válaszolta, hogy míg az egyetemet végzettek számára a szolgálat másfél év, s azt is többnyire végzettségüknek megfelelő munkakörben töltik, addig a csak középiskolát végzetteket elvihetik akár három évre is, s ők azok, akik sokszor céltalanul álfelvigyázó szerepkörben egy-egy utcasarkon ücsörögnek. Nagyot nyeltem. Ettől szerettem volna megmenteni Mahmudot. Azt gondoltam, hogy ott vétette ő el, amikor nem reagált arra az ajánlatomra, hogy segíteném abban, hogy egyetemre járjon. Mit tehetnék még? – álmodozom. Férjül vehetném, és elrabolhatnám… Jól állna nekem egy fiatal fiú felszabadítása Egyiptomból, mi? Ez igazán tetszene nekem. Kitaníttatnám, s aztán majd harmincévesen, amikor már európaivá vált, elhagyna egy fiatal lányért. Még így is tetszik a történet. Nem bánom, csak tartalmas és szokatlan legyen! De mit tehetek, ha ennek a fiúnak az agya olyan ösztövér, mint másnak hetvenévesen. Te engem nem tanítasz! – vetette oda nekem egyszer. Ő tudja a frankót, és ha segíteni akarok, akkor úgy tegyem, ahogyan ő szeretné.

Joël fájlalta, hogy nem lehet ebben az étteremben borozgatni, de megbeszéltük, hogy a Dahab Hotel alatt veszünk egy üveggel, s ha lehet, felvisszük, és ott megisszuk. Meg is vettük a bort, de Mahmud nem engedte, hogy kibontsuk. Kicsit ücsörögtünk a porta körül még, majd rávettem Joëlt, hogy vigye el a hoteljébe, és iszogasson belőle. Hosszas unszolásra belement, de másnap nem teljesítette be romantikus tervét, miszerint a félig telt üveget visszahozza nekünk, s akkor mindketten úgy érezzük, amikor isszuk, hogy együtt borozunk.

Február 25.

Anyu a másnapot is végigpihente, én meg naplót írtam. Délután leugrottunk most a take away Falfelába, aztán a képekért, utána én bementem internetezni, ő meg vissza a hotelbe. Este hétre találkozó volt megbeszélve Joëllel a Samsz nevű ahwába, de én megint elhúztam az időt, mert a Talat Harb-on beültem internetezni Egyiptomban utoljára, s eleve alig hét előtt értem fel a Dahabba, amikorra Anyu meg lejött engem megkeresni, s valószínűleg a szomszédos internetezőbe ment be, mert elkerültük egymást. Végre elindultunk, s bár gyalog se lett volna messze, beszálltunk egy taxiba, hogy minél hamarabb odaérjünk. A taxis viszont nem tudta, hol van ez az ahwa. Állandóan kérdezősködött, de nem tudott neki senki sem segíteni. Akkor szóltunk neki, hogy most azonnal tegyen ki minket. Találtunk még egy-két ostoba taxist, aki anélkül, hogy tudná, tessékelt volna be bennünket az autójába, de az egyikhez mégis beszálltunk. Mondtam neki, hogy ’at the other end of the Talat Harb Street’, mire vagy negyed óra alatt sikerült visszakeverednie majdnem a Talat Harb Square-re. Ráförmedtem, hogy a másik vége, s végre beugrott a gyümölcspiac is, mint másik fogódzó. Az volt ui. a probléma, hogy a könyvet nem hoztuk magunkkal, amiben csak rá kellett volna böknünk a térkép megfelelő pontjára. A gyümölcspiacot már tudta, s így ügyesen, jó félórás késéssel befutottunk. Joël már jó ideje pöfékelhetett. Rendeltünk magunknak mi is egy sishát. Anyu hamar megunta, de nekem jól esett.

Utána felugrottunk hozzá megnézni a Hoteljét. Venice Hotelnek hívták. Hát nem cseréltem volna el a Dahabbal. Lehet, hogy az nem olyan turista negyed, mint ez, de sötét folyosóról nyílnak a szobák, és csak egy kicsi balkonja van. A gyümölcspiac sarkán vettünk egy adag tipikus egyiptomi kókuszos cukrosvizes süteményt, amit séta közben elmajszoltunk. Megmutatott az Orabi Square-en egy étkezdét, ahol nagyon olcsók a szendvicsek, azaz a választék nagy abból, hogy mit pakolnak bele egy pitába, s csak fél fontba kerül egy. Aztán tovább sétáltunk, és elmentünk egy GAD nevű étterem mellett, ahol lenyűgözött a módszer, ahogyan a rétestésztát nyújtották. Később, két nappal később, amikor beültünk ide Anyuval, megtudtam, hogy ezt hívják egyiptomi palacsintának, de nekem úgy tűnt, hogy palacsinta méretű rétestészta kreálmány alapját képezi a tészta, amit lendületes lengetéssel nyújtott egy srác papírvékonyra.

Siwa titkai

2007-03-18T18:13:00.000-07:00

Február 19.

Előző nap délután összefutottam vele, mert Hamadához tartottam internetezni, s ő éppen Ali barátja boltjából jött ki a tér bal sarkán, jobbra a sajátja zárva volt. Azt mondta, azért, mert abban a házban egy férfi megházasodik, és akkor a rokonok, barátok a ház előtt táboroznak, tehát jobban teszi, ha nem nyit ma ki, különben beveszik magukat a boltjába. Kérte, siessek az internetezéssel, Juszifnál vár. Arra gondoltam, hogy nem akarok sietni. Mit mondhatnánk egymásnak? Előző este is csak ott ültem mellette hosszú percekig szótlanul. - Speak! – mondogatta. Végül elmentem, amikor Abdul Hadi bátyja belépett. Mert nem jutott semmi eszembe, hogy mit tennék meg valóban érte. Azon kívül, hogy határozott és ellentmondást nem tűrő a viselkedése, nem látom benne azt a szikrát, ami egy közös ház, egy közös világ építését megalapozhatná. Mert a közös házat, csak valami különlegesebbel együtt tudnám elképzelni; egy kőből és sárból tapasztott labirintuskerttel, vagy valamely olyan vállalkozással, ami még nem volt. Legalábbis itt Siwában nem. Ő tizenkilenc éves, s mégis csak azon jár az esze, hogy minél több pénzt szerezzen valahonnan. Amit lát, az a turisták sivatagba utaztatása. Ha összegyűlik annyi pénze, akkor vesz egy dzsippet, s bérel egy sofőrt hozzá. Neki itt kell maradnia a boltban. Számára ez szép eredmény lesz, számomra nem olyan különleges perspektíva.

Persze biztos benne lenne a labirintusépítésben is. Nekem ő a helyi ismeretséget jelentené. Ha szerzek pénzt, és megtervezem, segít megépíteni, mert ő ismeri a helyi szakikat, ki tudja alkudni a jó árakat. Igen. Tehát ha az elsődleges tervem valaminek a kivitelezése lenne, akkor fordulhatnék hozzá. De fordulhatnék máshoz is. Egy tapasztaltabb emberhez. Ő még csak a primer boldogulás feltételeit keresi, melyben egy európainak a pénzszerzés feladatát szánja. Mindenekfelett a lényeg: meg lehessen sokszorozni a saját és családja számára a befektetést.

Számára a pénz céleszköz, számomra csak eszköz. A lelkesedés, a szellemi és lelkierő sokkal fontosabb. És nem tudok a saját számomra egy családot elképzelni, mint célt. Ha lesz valaha családom, az olyan lesz, mint egy hajó, mellyel utazom. A siwai férfi számára a cél a család, és a család fenntartása. Számomra a cél más dimenzióban fekszik.

Hamada internetezés közben kényeztetett. Hol teát, hol gyümölcsöket tett le mellém. Ő is úgy viselkedett, mintha meg szeretett volna hódítani. Jól esett, de tudtam, hogy Mahmud vár. És közben az otthoni eseményekre kellett koncentrálnom. Kint az előtérben váltották egymást a vendégek. Amikor végeztem, rám köszönt egy szakállas határozott fiatalember: - Hallottam, ahogyan Joëllel beszélgettetek tegnap a siwa-i nőkről. Szeretném elmondani Neked, hogy tévesen gondolkodtok erről a világról. Tudod, Amerikában éppen az a botrány, hogy nagyon sok lányanya van, és a gyerekeknek nincsen apjuk. A mi társadalmunk azzal, hogy kötelezővé teszi a nemi élet előtti házasságot a lányanyaságot kiküszöböli. – Mérges is voltam Joëlre, miért beszélt olyan hangosan a beduin étteremben a helyiek füle hallatára a legkínosabb tradíciókról. Amikor kiléptünk az étkezdéből, rá is kérdeztem, és azt válaszolta, hogy hiszen ők tudják ezt a legjobban. De a fenébe; miért teregetnék ki a titkaikat, miért vallanák be az erkölcsösebbek, hogy börtönben tartják asszonyaikat, s hogy milyen híres Siwában a homoszexualitás, s hogy miért csak hím szamarakat tartanak? – Ez a férfi, Ali, még csak négy hónapja él itt a fiával, aki különös képessége szerint folyékonyan olvassa a Korán nyelvezetét. A feleségével érkezett ide, de állítólag a feleség visszament Venezuelába. Összevesztek. Nem tudom, miért. Pedig felhívta a figyelmemet, hogy ne keverjem össze az iszlámot a tradíciókkal. Itt az asszonyok rejtegetése nem vallási előírás. Amszterdamban is élt egy ideig; felháborítónak tartja az európai vallási diszkriminációt. Mert az iszlám azt tanítja, hogy éljünk egyetértésben és békében a szomszédainkkal… Persze, persze. Melyik vallás nem? S melyik vallást nem állítják kormányzatok a nép sarokba szorításának, rendszerbe foglalásának, elcsendesítésének szolgálatába? Véleménye szerint az iszlám vallási fanatizmus Amerika nyomására terjed. Húsz évvel ezelőtt még nem volt ennyi elkendőzött nő. Amerika érdeke az elnyomás. Én nem értem már ezt. De szívesen beszélgetnék egy felvilágosult szociológussal vagy politológussal ezekről a kérdésekről. Szóba került például egy bizonyos legfelsőbb klikk, egy csoport, amibe a legfőbb multik képviselői és a legfontosabb miniszterelnökök tartoznak. Csak férfiak. Ők irányítják a világot. Szóba kerültek az egyiptomi sejkhek. Arról mesélt, hogy az igazán jó papot elteszik láb alól. Például Marsa Matruhban van egy nagyon liberális mecset, ahol az asszonyok nincsenek paravánnal elválasztva a férfiaktól, s ezt a mecsetet a rendőrség figyelteti. Megszólalt a koraesti, a negyedik imára hívó hang, s Ali ment imádkozni. Én pedig kusza gondolatokkal telve, Juszif étterme felé vettem az irányt.

Juszif azt mondta, hogy Mahmud nagyon mérgesnek látszott, és elment. Várjam meg, nemsokára jön. Juszif nem beszél jól angolul. Az a típus, aki a személyes névmások helyett mindig a ’you’-t használja. Kérdezte, hogy mi a bajunk egymással. Három hónappal ezelőtt még olyan boldognak látszottunk. Próbáltam neki beszélni arról, hogy Mahmud nem érti, hogy én mivel foglalkozom. Hiába hagytam itt neki a DVD-ket, nem vette a fáradtságot, hogy megnézze akár az egyiket is. Annyit ért, hogy van annyi pénzem, hogy eljöjjek kétszer is ide, tehát van pénzem, nem fogja fel a fotós ösztöndíj mibenlétét. Ezen kívül pedig az az életforma, amiben ő él, lehangoló a számomra. Nincs más menekvés és perspektíva, mint esténként beszorítani a cigarettát az üvegpohárba közepében a füstölgő elmeélesítővel, befogni a száját, és kiszívni belőle a füstöt. Persze szép rítus, csak többre kellene tudni használni, mint nevetgélésre.

Egy srác szította a tüzet az udvarban, hát odamentem melegedni. Egy amerikai turistacsoport érkezett a tűz köré. Kicsit hallgattam őket, majd elmentem pálmafalevelet gyűjteni a hátsó udvarba. Jöttem a nagy ágakkal, Juszif helyeselt, Mahmud éppen akkor érkezett. Juszif félrevont, és elmondta nekem, hogy üljek oda Mahmuddal a tűzhöz, hátha sikerül Mahmudnak becserkésznie a srácokat egy jó kis szafarira. Mondtam, hogy én ehhez nem értek, de ha nekem csak ülnöm kell, arról lehet szó. Na, majd most meglátom, hogyan is kezd hozzá dörzsölt kis bizniszmenem a becserkészéshez. De csak ültünk, ültünk szótlanul. Felálltam, hogy tegyek a tűzre, de nemsokára Mahmud is felállt.

Furcsa hármasságban üldögéltünk Jusziffal a másik hencsergőben. Juszif levetette velem a kendőmet, és kibontatta a hajamat. Így igen, mondta. Mahmud idegensége elszomorított. Úgy szerettem volna, ha rózsaszínben láthatom a világot vele megint; de tele voltam elővigyázatossággal. Kértem Juszifot, hogy készítsen nekem is egy olyan egytálételt, amilyent Arry szokott mindig ebédelni nála. Száraz rizs volt az, néhány ízesítő zöldségdarabbal összekeverve. Jó sok kenyérrel benyakaltam, mert nyál az már bőven volt a számban. Mahmud shishát kért. Egy kicsit pipázgattunk együtt. Vonásai kisimultak, s én is megnyugodtam. Jött a rózsaszín felhő, ahogy szerettem volna, ismét. Elindultunk a Shali felé. Rajtam a fekete beduin kendő. Letorkolt, hogy miért kell nekem feltűnősködnöm; látom –e, hogy mindenki engem bámul. Nem kezdtem el neki magyarázni, hogy sokkal jobban szeretem, ha a különcségem miatt bámulnak, mintha a szőke európai turistalányt. Zavarta, hogy állandóan feketében járok. Miért? ’It is not so nice, Soso’ – mondta. Betértünk egy Shali alatti boltba, egy barátjának a boltjába, ott üldögéltünk, nem volt mégsem kedve felmenni a hegyre. Inkább azt találta ki, hogy másnap reggel menjünk el megnézni a napfelkeltét a Gebel Dakruron. Jó, de nekem nincsen vekkerem, telefonom. Nem szívesen, de végül odaadta a telefonját. Néhány napja vette újonnan; az előzőt eláztatta.

Február 20.

Mielőtt csörgött volna, már felkeltett a hajnali ’Allah Akbar’. Összeszedelőzködtem. Az utcán még alig volt mozgás. Filmeztem egy kukorékolgató kakast, s néztem a korán kelőket. Lassan pirkadt, s Mahmud nem volt sehol. Úgy háromnegyed óra múlva került elő. Végül nem kérte meg az édesanyját, hogy keltse fel, s magától kicsit elaludt. Ez volt az egyetlen önálló túránk a tíz nap alatt, amit Siwában töltöttem. A maga módján szép volt. Elmentünk amellett a ház mellett is, amit szerette volna, ha kibérelek néhány hétre magunknak napi hetvenöt fontért. Ahogyan felfelé igyekeztünk a hegyre, egyszer egy nehezebb lépés előtt nyújtotta a kezét, én megfogtam, de éppen emiatt elcsúsztam, és jól beütöttem a combom oldalát. Arra gondoltam, hogy biztonságosabb, ha saját magamra támaszkodom – átvitt értelemben is. A reggeli nap első sugarainál megkíséreltük elfelejteni még egyszer a zavart, a meg nem értést, ami köztünk kialakult. Még boldogok tudtunk lenni, utoljára. Emlékeztünk a novemberi zeitun-i túránkra, mert innen pontosan rá lehetett látni a két tó között húzódó gátra, amin átmotoroztunk. De nem tudtam, hogy ez az utolsó rózsaszín felhő egy nap leforgása alatt visszafordíthatatlanul komorrá szürkül majd.

Visszafelé Juszif éttermébe tértünk be. Előtte kérleltem, hogy együnk egy utcai árusnál, de nem fűlött hozzá a foga. Nyilván azért sem, mert nem szerette volna ha együtt látnak bennünket, meg az olajjal volt baja, tudom. Én meg erre azt mondtam, hogy nem megyek a Juszifhoz, mert az rossz és drága. Erre ő azt válaszolta, hogy akkor haza megy aludni. Erre végül beadtam a derekam. Még korán volt, segítettem a konyhában, míg Mahmud elment kenyérért, sajtért, babért. Elkészítettem a kávéinkat, míg a fiúk szépen tálra rendezték az ételt. Betelepedtünk az egyik szőnyeges fedett helységbe. Néha morogtam, amiért a saját nyelvükön beszéltek előttem, de mivel nem méltattak arra, hogy lefordítsák, egy idő után már nem szóltam miatta. Mégis meghitt volt így hármasban. A fiúk hamar befejezték, csak én nem tudtam az evést abbahagyni, mert hozzá voltam szokva, hogy ritkán, de akkor jóllakásig eszem.

Aztán Juszif elment, és Mahmuddal kettesben maradtunk. Ez nem jelentette azt, hogy közelebb ülhettem hozzá, hiszen nyilvános helyen voltunk. Szerettem volna legalább most, egyszer megörökíteni magunkat, de mielőtt lemerült volna a gépem, csak ezt az egy képet tudtam elkészíteni. Azért merem feltenni, mert ott balra az asztal alsó sarkában én tudom, hogy rajta vannak fekete nadrágban a térdeim:

Itt még volt egy tartalmas beszélgetésünk. De talán éppen itt, amikor őszinte és közlékeny akartam lenni, fedeztettem fel vele a közöttünk húzódó kor- és kulturális különbséget. Meséltem neki Viktorról. Hogyan ismerkedtünk meg, hogyan beszélgettünk eleinte órákat telefonon. Inspirálni szerettem volna, hogy mennyi minden van még a realitáson kívül. Kérdezte, hogy mikor és hogyan veszítettem el a szüzességemet? Elmondtam, hogy számomra nyűg volt a szüzesség. És hogy nem tudom, hogyan veszítettem el, de nem egy férfi vette el. Talán ekkor fogalmazódott meg benne, hogy szeretne mégiscsak egy siwa-i szűzlányt, szeretne eleget tenni édesanyja kívánságának, és elveszi majd a kiszemelt menyasszonyt. Büszkén mesélte, hogy itt a lányok legnagyobb kincse a szüzesség. Ez az, amire a legjobban kell vigyázniuk. Azt mondtam, hogy egy lány el tudja veszíteni a szüzességét férfi nélkül is. Amire ő azt válaszolta, hogy a siwa-i lányok nem ugrálnak, nem futkosnak, nem állnak terpeszbe, hanem vigyáznak magukra. Kérdeztem, hogy tudja –e, hogyan kell elvenni a szüzességet. Igen. Elmesélte, hogy az esküvő első éjszakáján már együtt alszik a házaspár. A férj meggyőződik róla, hogy szűz –e még asszonya, s ha megfelel az alapvető és kizáró elvárásnak, szép ajándékot küld a lány anyjának, hálából, hogy vigyázott a tisztaságára. És igen, a szüzességet óvatosan, lassan, több nap alatt veszi el. A válasza megnyugtatott. Úgy látom, hogy itt lelkiismeretesen felvilágosítják egymást. Mahmud sokat tudott a szexről. És valószínűnek tartom, hogy éppígy felvilágosítják az asszonyok is egymást. Lehet, hogy elrejtik az asszonyokat, lehet, hogy régimódiak, de ha valamit ennek az egész kultúrának a javára szeretnék írni, az az, hogy az életük minden területét megbeszélik. Ezt még onnan is tudom, hogy amikor másnap meglátogattam Abdul Rahmant, akiről később írok majd, elképedtem, amilyen nyíltan elém tárta szexuális életük részleteit! Ebből arra következtettem, hogy egymás között éppen ilyen nyíltak, s mikor konkrétumra kerül a sor már nem éri őket meglepetés.

Mahmudnak el kellett mennie ’Mabrúk’-ot mondani annak az újdonsült férjnek, aki éppen az ő boltja felett lakott, s ma volt az esküvőjének a másnapja, de lehet, hogy harmadnapja – sajnos még mindig nem vagyok tisztában az esküvő forgatókönyvével. Ekkor minden ismerős elmegy gratulálni, és ad valamennyi pénzt. Ezt egy könyvbe bejegyzik, s majd az ő esküvőjén, ha ő jön gratulálni, ő majd egy kicsit több pénzt ad neki az infláció miatt, de körülbelül azonos összeget.

Jusziffal meg volt beszélve egy mecsetlátogatás; még tegnap este ígérte, hogy megmutatja, hol imádkoznak az asszonyok. Előtte még visszamentem a hotelbe, majd átmentem a szomszédos Alexander étterembe egy teára, mert fent éppen lekötötték a kifogyott gázpalackot. Itt ismerkedtem meg Abdul Rahmannal, a szakáccsal. Mondtam neki, hová tartok, mire elmondta, hogy csak akkor menjek oda, ha felkészültem, ha ismerem a mosakodási szertartást és az imádság mozdulatait. Vegyek fel nikob-ot. De azt javasolta, hogy előbb üldögéljek csak az asszonyokkal a házakban inkább. Töltsek el néhány órát, néhány napot velük, mielőtt a mecsetbe elmegyek. De érdekes módon ő sem említette, hogy az asszonyok itt is csak Ramadan idején mennek a mecsetbe. Mint ahogy Juszif sem volt képben, s elfurikáztatott, hogy aztán felsüljünk. De jobb is, mert már egyáltalán nem voltam lelkes. A kisbuszban, valami unszimpatikus fazon tudakolta, hogy hová tartok, mire Juszif bíztatott, mondjam csak, hogy megyek imádkozni. Ettől dühös lettem, s elegem volt az egészből. Dehogy megyek. És unom már a kérdéseket, hogy muzulmán akarok –e lenni. Csak érdeklődöm, és kész! Mivel értem az imádság lélektanát, nem az érdekel, hogy milyen vallás égisze alatt teszik ezt. A repetitív mozdulatok és a mantrák érdekelnek benne. – Persze ennyire nem voltam összeszedett, hogy ezt elmondjam, sajnos.

A balsikerű akció után azt mondta, hogy látogassuk meg Arry-t a közeli kertjében, abban, amit használ, ahol él, s amit az ő családjától vásárolt. A finn embert, akinek betértünk Julival néhány napja a gondozatlan kertjébe a Gebel Dakrur közelében. Már sajnálom, hogy nem fotóztam akkoriban. Pihenni szerettem volna, de jó lenne egy kép arról a kis nádkunyhóról, s a pálmafa alatti árnyas kis csobogó medencéről...

Arry nem került elő. Később mondta, hogy Juszif tudhatta volna, hogy őt csak a harmadik ima után illik vagy célszerű meglátogatni, addig meditál. Jusziffal viszont verbálisan élettörténeteket cseréltünk. Kiderült róla, hogy informatikusként végzett, s már a katonai szolgálatát is letöltötte. Én is meséltem neki az egyesületről és az előadásainkról. Mahmud is igérkezett, de végül nem jött oda. Egyszercsak kapott Juszif egy telefont, miszerint egy szakállas ember vár rám, s Mahmud szervezte be nekem. Szeretne velem beszélgetni az iszlámról. Úgy értettem, hogy a tegnapi fiatalember, de egy új fazon volt. Amint megláttam, borsódzott a hátam. Pedig nem volt vele azon kívül semmi baj, minthogy látszott rajta a szende bigottság. Leültettek a Juszif étterem (New Star Restaurant – csakhogy az igazi neve is szerepeljen egyszer) melletti boltocska mögött. Ó Istenem! Mi történik velem? Asszonyokkal szerettem volna üldögélni, ehelyett már megint egy férfival kell beszélgetnem. A férfiak aspektusa világos már számomra. Ami izgat, az a női lélek. Mi érdekel engem? – kérdezte. Huhh. A nők szerepe az iszlámban. Mit tudtam az iszlámról, mielőtt idejöttem? Belekezdtem, hogy éppen azért jöttem, hogy meggyőződjek róla, mennyire hiteles a nők elnyomásáról alkotott képünk. De virágnyelven nem sokáig jutottam, főleg, hogy úgy éreztem, mintha a falhoz beszélnék. A nőkkel kapcsolatban a tények: nem mehet ki a házból férfi kíséret nélkül; az oázist pedig a legtöbb nő egyáltalán nem hagyja el. Ő a Korán-ra hivatkozott. Azt állította, hogy a siwaiak igazán jó muszlimok; pedig később többen is felvilágosítottak, hogy a siwai szokások a Koránnál sokkal régebbiek.

Egy emlékezetes részt idézett a Koránból. Mária és Jézus történetét. A mi általunk ismert variációhoz képest a különbség itt az, hogy nem szerepel Mária oldalán József, s amikor a lányanya megszüli a gyermeket, megkérdezi az angyalt, hogy mit tegyen, hogyan mutassa be a szüleinek a szűzen fogant, ám apa nélküli, házasságon kívüli gyermeket, az angyal azt tanácsolja, hogy ne szóljon egy szót sem. S amikor ott áll előttük, az újszülött Jézus saját maga mutatkozik be, mint az emberiség megváltója.

Menni szerettem volna. Kínos volt. Vágytam arra, hogy sétálgassak, esetleg elmenjek Abdul Rahmanékhoz, bármi másra, minthogy ezzel az emberrel beszélgessek. Mahmudot is látni szerettem volna. Kínomban elmondtam, hogy menni szeretnék. Megkérdeztem, hogy mivel tartozom. Inkább ő fizet nekem, válaszolta. Biztos a térítő szerepében érezte magát. Éreztem rajta, hogy rosszul esik neki, de nem bírtam tovább. Végre elmentem Mahmudhoz. Most újra volt bennem iránta lelkesedés, de a szárnyamat hamarosan letörte. Elmeséltem neki a szakállas ember történetét, s megkérdeztem, miért szervezte őt oda nekem. Mire kiderült, hogy nem ő, hanem Juszif bátyja hívta oda, aki szintén Mahmud. Aztán betessékelt a boltba. Ott üldögélt Abdulhadi bátyja is. Mahmud a közepébe vágott. Miért akarok én nőkkel beszélgetni? Közéjük akarok tartozni, vagy csak ki akarom lesni a titkaikat, hogy bizniszt csináljak belőle? Hiába volt kézenfekvő a válaszom, hogy mert érdekel, számára világos volt, hogy én kombinálok, és ha sikerül, művészeti terméket koholok az ismereteimből. Én eddig oly álszerény voltam, hogy azt gondoltam: a művészetem misszió; Mahmud megmutatta az érem másik oldalát is. A feltett kérdésére nem tudtam azt válaszolni, hogy közéjük szeretnék tartozni, mert másképpen szerettem volna közéjük tartozni; azzal a tudattal, hogy bármikor visszamehetek Európába. Pedig akik ismernek, tudják, hogy komolyan gondolkodtam ezen a fordulaton: siwai feleségnek lenni. És most valóban megírok mindent, amit megtudtam. És nem tudom, mi lesz ennek a naplónak a sorsa…

Tehát ott ült az a fiú, s Mahmud előtte faggatott. Valami olyasmit válaszolhattam, hogy igen, bizniszelni fogok a kilesett titkokkal, mire a fiú felállt, és elment. Mahmud figyelmeztetett, hogy azért ment el, mert szomorú lett attól, amit mondtam. Persze ironikusan és kiábrándultan mondtam ezt, mert egyrészt valóban sikerült bűntudatot keltenie bennem, elgondolkodtatott, amit mondott, s visszagondoltam novemberi ittlétemre is, amikor Mahmudra praktikusan, mint munkatársamra volt szükségem ösztöndíjam – azaz megélhetésem – biztosításához. Jéghideg volt a vád. S borotvaélen táncoltam, hogy nem ért ő engem, vagy éppen túl jól is ért? Mert én csak felszínesen játszom azzal, ami számukra a súlyos valóság. És ezzel is tisztában vagyok. Fotóim egy elképzelt, lebegtetett álomvilág képei. Az itteni ruhát jelmeznek, a helyszíneket díszletnek használom hozzá. Ettől számukra az egész hamis. Most azt gondolom mégis, hogy ezt kellett volna pontosan elmagyarázni neki és az összes kétkedőnek. Hogy nem is akarom, hogy annak, ami a képen megjelenik, köze legyen az ő valóságukhoz! Igen, de abban a pillanatban, amikor pellengérre állított, túlságosan is sikerült az ő szemüvegén át bűnösnek és tehetségtelennek éreznem magam, s mostanra értettem én is csak meg saját fotóimat. Mert eddig csak az őket alkotó elemi összetevőket ismertem. Tudtam, hogy kell a fekete jelmez, mert kontrasztot képez a tájjal, s mert helyi viselet, s így közvetve erre a világra utal. A romvárosok vagy a sivatag, mint semleges, romantikus díszletként szerepeltek. A romok és a sivatag is lakatlan. Az itt megjelenő alak – nőalak – szabad. Innentől kezdve a részletek foglalkoztattak. Milyen mozdulatot tegyen, és hány alak szerepeljen a képen. Az alakok perspektivikus elrendezése, koreográfiája, majd pedig ’a’ pillanatok megragadása. A képeim egy álomvilág részei; szürreálisak. A fekete asszonyok a sivatag királynői. Már tudom, hogy éppen az itteni kultúra elleni lázadást szeretem bennük: férfi nélkül, önállóan, méltóságosan, felszabadultan, titokzatosan léteznek. Egyszerűen én magam vagyok, aki lázad, és titkolózik. Ám egy másik síkon a képek szereplőinek titokzatossága, a jelmezből adódó személytelensége mégis az, azt hiszem, ami megvan az itteni nőkben. Mert itt a nők, tudom, nem boldogtalanok. Megvan a saját titkokkal teli kommunájuk, ahová alig sikerült betekintenem, mégis hiszem, hogy képeim szürreális képi nyelven tükrözik belső, külvilágtól elzárt világukat.

De mindezt most fogalmaztam meg, ám Mahmud előtt nem tudtam még mit mondani. Tudtam, hogy tervezek egy Sivatagtemplom című darabot, melyben bármely titkot inspiratíve vagy motívumként felhasználni szándékoztam. De pillanatnyilag jogtalan betolakodónak minősített. Pedig azt kellett volna válaszolnom neki, hogy – Hé, ti is erszényes állatnak nézitek a turistákat, hisz belőlük táplálkoztok! Akkor én miért ne nézhetnélek titeket kísérleti patkányoknak, akiket nagyító alá helyezek?

Pedig szerettük egymást. Csak az agyunk más kútra jár vízért. Milyen furcsa! Nem nézek tévét, tök műveletlen vagyok, s egyszer valami elkezd izgatni, és akkor felmutatják a stoptáblát. Te csak csámcsogni akarsz a mi titkainkon! Ezek szerint minden kulturális antropológus titkokon csámcsog. Maga a tudás bűn. Maga a fénykép feljegyzett valóság, bűn. Vissza lehet élni vele. Vagy ki lehet csavarni, el lehet torzítani, félre lehet értelmezni.

Kiment valakihez, én meg mentem utána, s átmentem a szomszédságba Husszein boltjába. Hogy hívták ezt az új fiút, nem emlékszem. Azt, aki megvarrta a kiégett szoknyámat. Nagyon értékelte a társaságomat, de nekem ő nem volt elég érdekes. Most mégis olyan dolgokról beszélgettünk, melyek kicsit itt tartottak. Elárulta, hogy ő nem Husszein unokaöccse, csak egy hurghada-i alkalmazottjuk volt, s elhozta ide magával, márcsak azért is, mert kell egy felelős ember, aki vigyáz a boltra meg rá – hiszen beteg. Mondtam, hogy mesélte Husszein, hogy vissza akar menni Amerikába. Hát igen, válaszolta a fiú. Megszokta már az ottani életet. Meg hát a gyerekei is ott vannak, nem? Tudom –e, hogy azok nem az ő gyerekei? Hanem a német feleségéé voltak? És tudom –e, hogy volt sorban három felesége még Kairóban, s mindegyiktől van egy-egy gyereke? Mosolyogtam. Még novemberben nem hiába mondtam neki azt egy idő után, hogy egyre kevésbé hiszek neki. Azt állította magáról, hogy csak egy nő volt az életében, ez a német felesége. De a maga módján biztosan igazat mondott akkor, ebben nem kételkedem.

Mahmud a boltja elől idekiabált, hogy nem gond –e, ha bérbe adja a Juszif hotelből bérelt biciklimet fél napra? Hebegtem, habogtam, hogy nekem még talán kell, de az ember már vitte is volna, hát belementem, isten neki fakereszt. Aztán kiültünk a bolt elé. Megint rákezdett egy korábbi témára. A közös biznisz. Vegyek egy autót, amit ő majd itt pörget, s a haszon fele az enyém, a fele az övé. Ez nem az én formám, különösen, hogy nem bíznék meg abban, hogy valóban a felét odaadja, de állítólag van itt egy francia nőnek egy hasonlóan üzemeltetett autója. Szervezzünk különleges, kreatív túrákat turistáknak. Ez nem hangzik olyan rosszul, egyébként, gondolkozom rajta. De, mondtam neki, egy olyan ok van, maiért adnék neked pénzt, s ez az egyetem. Ezért hajlandó lennék áldozni. A többivel ráérsz később is. De hajthatatlan volt. Azt mondta, nem megy egyetemre, hiszen Egyiptomban csak az az ember számít, akinek van pénze. A pénzszerzéshez pedig nem kell diploma. Na ezzel az emberrel mit kezdjek? Nem is az, mert nem a diploma teszi az embert, de mennyivel izgalmasabb, ha valakinek vannak felsőbb céljai is annál, mint ház, kocsi, család. Mára a házépítés terve is átalakult velem kapcsolatban. Azt mondta, hogy legyen itt egy házam, ahová évente egy-kétszer eljárok, s akkor találkozhatnánk. Ő úgy gondolja mégis, hogy szeretne egy siwa-i feleséget, ahogy az édesanyja kívánja. De én lennék az első számú felesége, mert, ugye tudom, hogy az iszlámban egy férfinek négy felesége lehet. Már, az elhangzottak után két héttel nem találok semmi kivetnivalót ebben, amit mondott. Felmérte, hogy megvan a munkám Európában, s nem tudnék vele élni. De azt is mondta, hogy csak a siwa-i feleségétől szeretne gyerekeket. Vagyis gyereket. Mert ő is, a mai divat szerint, csak egy gyereket szeretne. Az kevesebb gond, s jobban meg tudna adni neki mindent. Pár napja még olyan sms-t küldött nekem, amin papa, mama, kisgyerek szerepelt. Úgy látszik, ez is megváltozott. Mert annyi mindenen összekülönböztünk. Főként azon, hogy nem bérlek motort, hogy nem bérelek házat. Én voltam az oka annak, hogy nem tudtunk nyugodtan kettesben lenni. Hiszen ő szegény, neki adósságai vannak, én pedig – európai erszényes állat – igazán segíthetnék rajta, meg magunkon. Én azonban megtaláltam a közbülső megoldást: a biciklizést, ő viszont rühellte, a motorbalesete miatt is, de amiatt is, mert neki már volt, hogy ellopták a biciklijét. Én nem mondtam a jövőre nézve semmi használható perspektívát, az övéi pedig nem tetszettek, így magasröptű eszmék híján nem tudtunk továbblépni a kapcsolatunkban.

Visszatértünk egy újabb krízis tárgyát képező témára: miért nem akartam fizetni Mesrinek azért, mert kivitt minket a sivatagba 15-én? Megint elmagyaráztam neki, hogy azért, mert én biciklivel, és kettesben szerettem volna menni, s nem viseltem jól, hogy két csávó kivisz minket a sivatagba és otthagy, mikor nyilvánvaló, hogy miért megyünk. S mivel ő erőltette, hogy így legyen, nem gondolom, hogy nekem kellene fizetnem érte. És amikor Julival megszervezte a Lotfi camp-es fürdőzést? Én akartam akkor a Lotfi-camp-be menni! Hahh. Ő mondta, hogy menjünk egy campbe estére, és én erre mondtam, ha valahova, akkor a Lotfi camp-be, s ő most ezt kiforgatja. Egyszerűen nem volt pénze és mindent kitalál, hogy behajtson rajtam valamekkora összeget. Nekem sincs pénzem, sajnos, mondtam. Mi az, hogy nincsen pénzed? Akkor mért volt pénzed novemberben a motorra? Mert egyrészt akkor még nem fogyott el az ösztöndíjam, másrészt pedig az a kiruccanás a fényképezés miatt volt, s örömteli, hogy össze lehetett kötni a kellemest a hasznossal, és tudtunk együtt motorozni. Szóval akkor is hazudtam. Mert én azt mondtam neki, hogy az milyen romantikus lesz. Persze. A pickup car-nál romantikusabb, hiszen ott alkalmazkodni kellett volna és közösködni a sofőrrel. Nem hazudtam én akkor sem. Emlékszem már, igen, éppen amiatt fizettem ki a motort, hogy kettesben lehessünk, hiszen a pickup car jóval olcsóbb lett volna. De akkor nem emlékeztem. Érdekes, annyira sokkoltak a vádjai, hogy nem voltam kész a válaszokkal. Még talán megírom neki. Csakhogy nem hiszek tisztán abban, hogy volna értelme. Minden esetre úrinő voltam, és kifizettem mindkét firtatott fuvar felét és ’halasz’.

Amiket most elmondott nekem itt kint a délutáni nap fényében, arra inspiráltak, hogy kihúzzam magam, s azt mondjam neki, hogy ez az a pont, ahol befejeztem vele a beszélgetést. Ő még kérte, hogy gondolkozzam a közös bizniszen. Ne válaszoljak most, majd jöjjek vissza. Elmentem. Felültem az Alexander étterem teraszára, de Abdul Rahmant nem láttam, csak amikor mentem kifelé le a lépcsőn, akkor láttam meg: ott ült a biciklitároló előtt. Mesélt a házáról. Ő sem szereti ezt a modern technikát, s ő a régi technikával építette a házát. Kértem, mesélje el, azt hogyan kell. Köveket kell egymásra rakni, s a hézagokat kaviccsal elkevert agyaggal kitölteni, majd a végén agyaggal bekenni a falakat. De ez az agyag, valami speciális. A szikes talaj tetején található réteg. A felszáradt pocsolya alján látható. Mondta, hogy a WC építésénél nem tudta felügyelni a munkásokat. S ha nem megfelelő a sóder és az agyag összetétele és a víz aránya, a ház összedőlhet, és sajnos vele ez történt, a WC-je megrepedt, majd le kell bontani és újraépíteni. Másnap délelőttre hívott, hogy látogassam meg a feleségét és az édesanyját. Legyek itt tízkor az étteremben, s majd együtt elmegyünk. Aztán felmentem a mi tetőteraszunkra, ahol összefutottam egy fiatal koreai nővel, aki három éve Szaud Arábiában ápolónő! Ő ott egy nővérszálláson lakik, ahonnan alig van kimenője, s talán csak kísérettel mehet ki az utcára. Mesélte, hogy a legtöbben nikob-ban járnak, de a fiatal generáció próbálja megfúrni a szokásokat, lehet látni fejkendős lányokat is. Hú, hogy ott a lányok milyen szépek! – áradozott. A kórházban is nikobban vannak a nők? – kérdeztem. Igen. Elmesélte egy szívszorító élményét. A nénit légzési panaszokkal hozták be, s rá kellett szerelni a lélegeztető gépet. És még ebben a helyzetben sem vehette le a fekete maszkot! Legszívesebben letépte volna róla, de a szaudiak nem engedték. Szörnyű, még ma is kiveri a veríték, ha rágondol. Hamarosan befutott Joël barátom, akinek elmesélhettem végre dióhéjban a napomat, és ez nagyon jól esett.
Nemsokára lementünk megint a beduin étterembe vacsorázni kettesben, majd átmentünk az East-West-be egy ’szahlab’-ra. Érdekes, itt a ’szahlab’-ot nem olyan ivósra csinálják, mint a Kleopátrában. Pudingszerű, fehér pempő mogyoróval és mazsolával bőven megrakva, amit fogyasztás előtt bele kell keverni. Fizetéskor belefutottunk két párizsi nyugdíjas úrba, akikkel Joël beszélgetett egy kicsit.

Aztán visszamentem Mahmudhoz a bérbe adott biciklimért. Odaadta az ötöst, s többet nem szóltunk egymáshoz. Ekkor találkoztunk utoljára.

Február 21.

Reggel igyekeztem át tízre Abdul Rahmenhez. Indulás helyett leült velem egy teára a teraszon a tűző napon – azt hittem, meggyulladok és leég minden fedetlen porcikám. Azt ecsetelte, hogy van egy tanító asszony, akihez az asszonyok járnak. Női etikát és erkölcsöt oktat. Például azt tanítja, hogy az asszony, ha kimegy az utcára, ügyeljen arra, hogy ne illatosítsa ki magát. Ám ha férjét várja haza, akkor puha legyen a bőre, s kenje be magát valami finom illatú olajjal. Belegondoltam, hogy ezeknek az egymástól pusztán méretben különböző kétlábú csomagoknak, akik szóba sem állhatnak más férfivel a férjükön kívül, valóban az egyetlen lehetőségük, hogy felhívják magukra a figyelmet, az illatuk lenne. De nem maradok meg az elképedés szintjén. Emlékezem az asszonyok arcára, s az asszonyokból méltóság és gyengédség árad. Mint már írtam valahol, apácákra emlékeztetnek. Életterük a ház, gondoskodásuk tárgya a gyermek, odaadásuk tárgya a férjük. Ezen felül csodás kézimunkákat készíthetnek, ha elszánják magukat rá. Most jut eszembe, hogy nem ettem siwa-i asszony főztjéből, csak a múltkor Mahmud édesanyjának a süteményéből. Ők sütik a családnak a kenyeret, mosnak, tehát éppen úgy élnek, mint annakidején nagyanyáink. A különbség csak annyi, hogy nem mennek egyedül bevásárolni, és nem mennek a tanítóval diskurálni, sem sehová önállóan a házon kívül. Mindent a férj intéz. De ezek azok a kérdések, melyeket még nem tudtam feltenni senkinek.

Egyszer ’csak felkerekedtünk. Abdul Rahman azt mondta, hogy menjek biciklivel a kenyérgyár utcájában végig a Holtak Hegyéig. Ott meglátok egy vízierőművet, s ott forduljak balra, majd ő ott már integet. Így is történt. Azonban sem asszonya, sem édesanyja nem volt otthon. Azt mondta, biztosan elmentek valahová. Azt mondta, hogy ő nem nagyon kérdezi, van, hogy elmegy a bátyjával kocsin a piacra, vagy átment más asszonyokhoz szomszédolni. Láttam száradni kislány ruhákat. Kérdeztem, hány gyermeke van. Csak ez az egy kislány, két éves. Nem is régóta házas. Ezen kicsit meglepődtem, mert az alul fogatlan őszülő, borostás, elhanyagolt külsejű szakácsot legalább ötven évesnek néztem. Betessékelt a szobába, a hálószobájukba, és fotókat kezdett mutogatni vég nélkül a feleségéről. Állítólag egy német nő készítette az esküvő napjaiban. A nő fehér bőre, enyhén vágott szeme, érintetlensége, szépsége lenyűgözött. Arcában sok szomorkásság volt, de mivel nem találkoztam vele személyesen, nem tudom, hogy ennek mi az oka. Könnyen el tudom képzelni, hogy az egyszerű elfogadásból és beletörődésből fakadó érdektelenség jele. Abdul Rahman is meghökkentett. A három évvel ezelőtti képeken igen kackiásan virított, mintha még foga is lett volna. Megkérdeztem, hány éves ő, és hány éves a felesége. A felesége huszonhat, ő pedig harminchét. Hű. És akkor kérdeztem, hogy miért nem szeretnének több gyereket, hiszen jó a gyereknek, ha van játszótársa. Ugyanazt mondta, mint Mahmud. A megélhetés szempontjából egyszerűbb, s csend van legalább a házban. Megkérdezte ő a feleségét, hogy szeretne –e még gyereket, s ő beleegyezett, hogy egyelőre ne legyen több. Kérdés nélkül ekkor beavatott fogamzásgátlásuk titkaiba. Elmondta, hogy nem szeretné, ha a felesége gyógyszert szedne, vagy beültetnék a karjába azt a bizonyos kapszulát, az óvszert nem szeretik, a spirállal nem tudom, mi volt a baja, s így minden együttlét alkalmával megvárja a feleségét, s ő utána megszakítja a közösülést. Tudom, nem olyan nagy dolog, hogy így csinálja, de vele kettesben a hitvesi ágyukon ülve, tudván, hogy csak európai nővel ücsöröghet így, mindezt végighallgatni, nekem bizarr élmény volt. Az elmondásából az is kiderült, hogy férfi barátaival ez egy hétköznapi téma lehet. Azt gondolom, hogy ezt ők egymás között megbeszélik. A barátnőimmel én is megbeszélek ilyeneket, de férfiakkal ritkán jön a nemi élet szóba.

Lassan menni készültem, mielőtt még melegedik itt a helyzet, de sajnáltam, hogy a feleségével nem találkozhattam. Abdul mondta, hogy ha erre járok bármikor máskor, nyugodtan látogassam meg őket.

Már nagyon éhes voltam, hát bevásároltam a kenyérgyárban hazafelé, meg szemben fuult és falafelt, és felmentem a teraszunkra s majszizni kezdtem. Innen jól lehetett látni Mahmud boltját. Reggel, amikor fent teáztam, még nem nyitott ki, de most láttam, ahogyan akasztgatja a ruháit. Annyira szeretem a mosolyát. S nem láthatom többé? De nincs értelme odamenni. Csak eltölteném rágódással ezt a kevés időt! Már csak másfél napom maradt, s indulnom kell Anyu elé! Ma muszáj beteljesítenem a tervem. Az utolsó napon már késő lenne. Ki kell bicikliznem a sivatagba!

Miközben ettem, feljött a teraszra az egyik párizsi öregúr. A mozgása fiatalos volt, csak a haja tejfehér, s kiselőadást tartott nekem az arab nyelvről. Kiderült, hogy Marokkóban élt évekig, de ott nem érdemes arabul tanulni olyan erős a dialektus és nagyon sok francia szót használnak. Az egyiptomi arabbal jó kezdeni, ez szép és tiszta, és nem ejtik olyan keményen a szavakat, mint máshol. Olyan érzésem volt, mintha Apával beszélgetnék. Egy ember, aki tudományosan foglalkozik a nyelvvel, és akkurátusan elemezgeti.

Összekészülődtem, kibéreltem egy biciklit, és kis lámpalázzal útnak indultam a Desert Rose Hotel felé, ahol a biciklit elrejteni szándékoztam. Néhány kilométer múlva kiértem a városból, s egy katonai építmény oldalában megláttam egy rózsaszín épületet. Arra indultam, bár nem tetszett, mégis gyanús volt, hogy a desertrose rózsaszínre van festve. E mellett az elhagyatott út mellett először egy teljesen kiszáradt, majd egy éppen bűzlő és rothadó szamártetemmel találkoztam, melyet beleptek a legyek. A gyomrom kavargott arra a gondolatra, hogy ezek mindjárt rám fognak szállni. Hál’ Istennek ez nem a Desert Rose volt, hát visszatértem az eredeti csapásra. Innen a sivatag már igen közelinek látszott, de egyébként is meg szerettem volna már magamnak nézni ezt a hotelt. Gondoltam, ha rokonszenves, akkor Anyuval itt szállhatnánk majd meg. Hosszan kellett még kerekeznem a pálmaligetek övezte földúton, amikor végre egy tábla jelezte a letérést. Még itt is haladtam befelé egy ideig, amikor egy elhagyott fallal körbevett épületegyütteshez érkeztem. Most már szánakozhatok, de Siwában nem vittem magammal a fényképezőgépemet sehová. Az első napokban úgy gondoltam, hogy pihenek, aztán talán Mahmud hatása volt, de nem tudtam tovább csinálni ezt az önportrézgatást. Tehát erről a vidékről, és a hotelről sincsen képem. A biciklit a fal és az árok között támasztottam le, s elindultam. A vállalkozás egyik pikantériája az volt, hogy amikor egyik nap elmondtam Mahmudnak, hogy el fogok zarándokolni egyedül a sivatagba, felhívta a figyelmemet arra, hogy minden esetben szükséges kiváltani az engedélyt. Azt mondta, hogy tele van a sivatag járőrökkel és dzsippekkel, s ha a járőrök nem is találnak meg, a dzsippek leadhatják a drótot, hogy valaki mászkál a dűnék között. Én erre akkor kinevettem, de most azért egy kicsit üldözöttként egy krimiben éreztem magam. Igyekeztem, hogy senkinek ne tűnjek fel még a bokros szakaszon, s később pedig iszkoltam át azokon a sávokon, ahol kocsi nyomokat láttam. Nagyon felszabadító volt itt lenni! Végre egyedül a sivatagban. Eredetileg szerettem volna kint is aludni, de az feltűnő lett volna a hotelben, nem akartam kalamajkát. Ez tetszett, hogy senki nem tudja, hogy itt vagyok. Gyalogoltam, másztam, gyalogoltam, s minden hegy tetejéről konstatáltam, hogy nem tudok elveszni, hiszen látom az oázist. Amikor már jól eltávolodtam, eszembe jutott, hogy azt mondta Daniel, a kanadai gyógyító – amikor panaszoltam neki, hogy mennyire hiányzik az éneklés – hogy énekeljek! Hát kiadtam a hangomat, ahogyan a torkomon kifért. Nagyon jó volt! Egy idő után levettem a cipőmet is. Aztán a nap állását nézve jónak láttam visszafordulni. Egyszer, már a naplemente környékén, megláttam a szemközti dombon egy fekete álló formát, s gyanús volt, hogy egy ember. Aztán direkt odamentem hozzá, s kiderült, hogy csak egy kicsi pózna. Felvettem a cipőmet, mert hűlni kezdett a homok, s le is ment a nap. Nekm még volt gyalogolnivalóm bőven akár a bokros szakaszig is. Egyszerre hátranéztem, mert a naplementével ellenkező irányba kellett haladnom, s elkápráztatott a látvány. Ekkor azért készítettem volna magamról egy felvételt. De induláskor úgy döntöttem, hogy ez áldozat a részemről. Amit itt láttam és átéltem, azt csak belül fényképeztem le.

A hotel még elég távol volt, s fény már alig, de azért csak odataláltam, bár teljesen besötétedett addigra. A bicó is megvolt, csakhogy nem is olyan távolról kutyaugatást hallottam; sok kutya ugatott. Életem során nem sikerült a kutyák világával familiáris kapcsolatot kialakítanom, hát a kosaramat megraktam kövekkel, mert még így is jobbnak láttam, ha nekiindulok. A sötétben, világítás híján, szinte vakon haladtam a házak felé, de szerencsére nem találkoztam kutyákkal és épségben visszaértem.

Február 22.

Másnapra Joëllel megbeszéltem, hogy találkozunk reggel a teraszon. Reggel, mivel nem volt órám, elszámoltam magam, és elmentem reggelit bevásárolni, ami jó hosszúra nyúlt. Akkurátusan még paradicsomot is akartam venni, s így megint elmentem a sarki cipész mellett, aki mint mindig, most is nyájasan üdvözölt. Mondtam neki, hogy legyen szíves megragasztani a csizmám talpát, amit meg is tett. Megint, mint a múltkor a papucsomért, tíz fontot akart kérni. Mondtam, hogy ez nevetségesen sok, hát megelégedett a felével. Befutott egy finomabb arcú fiatalember, akiről kiderült, hogy tanító. Kérdeztem, hogy nem mehetnék –e be az iskolába, de azt mondta, hogy itt az igazgató nagyon ellenzi a turistalátogatást, amit meg is értek. Kérdezte, hogy hány éves vagyok. Mivel inteligensnek néztem, felvilágosítottam, hogy hölgyektől nem illik ilyent kérdezni. Mondta, hogy csak azért kérdi, mert neki holnap van a születésnapja. Kérdeztem, hogy huszonkilenc éves lesz –e? Erre ő ezt sértésnek vette, hiszen csak a huszonhatodik következett. Mondtam, csak azért, mert van otthon egy ismerősöm, akinek holnap lesz a huszonkilencedik. Még jó, hogy nem mondtam meg neki a koromat. Akkor már a cipész is megkérdezte, hogy őt mennyinek nézem. Hát én negyvennek néztem, úgyhogy rögtön kivontam belőle hetet, de még így sem találtam el. Huszonnyolc éves volt ez a ráncos homlokú tagbaszakadt ember. A tanár kérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Mondtam, hogy meg vagyok keresztelve, de éppen eleget tudok a vallásokról ahhoz, hogy ne legyek semmilyen vallású, ami nem jelenti azt, hogy ateista vagyok. Jó, de akkor mit gondolok arról, hogy ki teremtette a világot, mert az csak úgy nem keletkezhetett magától. Na, ez is ezzel jön, gondoltam magamban. Ezidáig ez volt az előző két napi beszélgetőtársaimnak is a vesszőparipája. Elmondtam hát Swift Deernek, az indiánnak a teremtéstörténetét ’Az ötödik álom’-ból. Megjegyezte, hogy milyen jó nekem, hogy ilyen művelt vagyok. Én meg boldog voltam, hogy mesélhettem valamit, ami a szívemnek kedves. Gyorsan elbúcsúztam, s feliramodtam a tetőre, de Joël nem volt sehol. Nekiláttam egyedül falatozni, s jól is tettem, mert amikor tíz perc múlva megjelent, ő már csak kávét akart inni, mondván reggelire megette már a maga ’shatoo’ (olcsó és fincsi csokis piskóta) adagját. Megint letekintettem a boltra. Távolinak tűnt a másfél napja folytatott beszélgetés, és könnyűnek éreztem a szívemet. Ezzel az emberrel felszabadító volt az együttlét. Számos közös témát találtunk, nevetgéltünk, éppúgy, mint annakidején Selimmel. Mesélt egy kirándulásukról azzal a baráti családdal, akiknél most a kerítést festette két héten keresztül. Egy kopt egyiptomi férfi és egy német nő két gyerekkel. A saltlake irányában Fatnasztól északra volt egy romváros. Hú, tényleg? – kérdeztem. Nem volna kedved velem oda ma kibiciklizni? Örült az ötletnek, mert amikor ott jártak, egy háznál megálltak piknikezni, pedig szeretett volna átzarándokolni a városkához is. Most itt volt a feldobott labda, elkapta, s hamarosan útra keltünk; csak még futottam egy kört egy siwa-i sálért, mert a fene evett volna meg, ha most ott nem fotózkodhatok, de nem volt már annyi pénzem, hogy vegyek egyet. Husszein ott volt a boltjában, megölelgetett, s többször elmondta, hogy ha bármiben tud, segít, hát megkérdeztem, nincs –e kölcsön egy sálja. Így hát az eddig látott legcsúnyább siwa-i kendővel a szatyromban nemsokára kifelé kerekeztünk a városból.

Nagy nyugalom volt bennem. Ebben az emberben egyelőre semmi nem zavart, vidámságos volt az út. Fotózni is volt kedve, bár azt preferálta, hogy én öltözzek inkább be. Kihívtam azonban ma is a sorsot magam ellen ezzel. A városkából kifelé képezve le a látványt az asszonyok egy része egy szobában, a másik része pedig a távoli szikes prérin tevékenykedett. A siwa-i férfi csak annyit láthatott, hogy egy siwa-i asszony egyedül jön-megy, leguggol, feláll, megpördül egy elhagyatott területen. Határozott léptekkel célba vett. Joël már látta onnan fentről, de én csak később vettem észre. Na, gondoltam, a szörnyű, titkokra vadászó, hagyományra fittyet hányó, botránykereső hősnő újabb kalandba keveredik. Hirtelen lehántoltam magamról a fátylakat, hogy lássa az arcom, és elmagyaráztam neki, hogy fiktív képet készítünk, s mutogattam Joël felé. Közben arra gondoltam, hogy döbbenetes, hogy az arcom és a nyelvtudásom az útlevelem a szabadságra.

Később megbeszéltük Joëllel, hogy ez az eset biztosan szóbeszéd tárgya lesz majd. Furcsa volt, hogy öt perccel később két másik pasas direkt begyalogolt hozzánk az útról, hogy közölje velünk, itt nem fotózhatunk, majd elővették élő kígyógyűjteményüket. Ezt fotózzuk, mondták.

Elhúztam sajnos az utolsó óráimat Joël társaságában, s a végén azon kaptam magam, hogy alig maradt időm összepakolni. Fel sem fogtam igazán, hogy tényleg elmegyek. Úgy gondoltam, hogy úgyis visszatérek még Anyuval nemsokára. Az utolsó fél órában elindultam Husszeinék felé, s előszöris Aliba botlottam, aki most érkezett. Na, elkezde az okosságokat, hogy csakis a szívemre hallgassak mindig, és ha kérdésem van, menjek el a Khan al-Khalili mögötti mecset sejkjével beszélgetni. Uhh, persze, persze, megjelent a bátyja is, akinek mondtam, hogy vigyázzon magára, de ő megkért, hogy én jobban vigyázzak magamra. Végre elengedtek. Elmentem Hamada felé, mert előző este megígértem, hogy beköszönök még hozzá, de fel sem állt a computertől, csak intett nekem. Kezdtem még rosszabbul érezni magam. Úgy megyek el innen, mint egy kivert kutya. Összeszedtem magam, hogy bemenjek Mahmudhoz, bár magam sem értettem, hogy hogyan képzelek egy ötperces búcsúzkodást, mivel többre nem lett volna idő. Előbb leállítottak Husszein unokaöccsei, kezet ráztunk, de mintha ők is rajtam nevettek volna; mit tudnak vajon? Tudják, hogy Mahmuddal vége van? És itt a zárszó. Mahmud boltja üres volt.

Kifordultam onnan, s eszembe jutott Juszif, akivel azóta nem is beszéltem, hogy faképnél hagytam a szentfazékjukat, hát eldöntöttem, odamegyek, lesz, ami lesz. Ismerősök álltak az étterem előtt, a szentfazék is ott állt, s kérdezte, begyűjtöttem –e a nekem hozott könyveket. Mondtam, nem, de ha legközelebb jövök, majd eljövök érte. Juszif? Juszif a sivatagba ment néhány vendéggel… Lehet, hogy Mahmud is vele van?

Nem tudom, ki mit gondolt kiről, de megkaptam a fizetségemet. Siwa behunyta előttem szemeit. Felszaladtam a hotelszobába, s a sózsákok alatt rogyadozva kifordultam az üres portáról. Manu sem volt sehol és a másik gondnok, Juszif sem. Egyedül a két egyiptomi róka látott el jótanácsokkal, a siwa-iak már életemben elfelejtettek.

A buszmegállóban vettem még két csomag datolyát, s indultunk. Irány Alexandria. Reggelig aludtam, csak az átszálláskor tűnt fel, hogy két ferdeszeművel együttutazom a Juszifból. Együtt vettük a jegyet a kairói buszra, s feltűnt, hogy angolul beszélgetnek egymás között, bár egy párnak látszottak. Később elmondták, hogy csak a hotelben ismerkedtek meg; a srác koreai és két hónap alatt bejárja az összes európai fővárost és a híresebb városokat, beleértve Török- és Görögországot is, illetve Egyiptomot. Jézusom, micsoda pedáns útiterve volt! Hogy hogy’ bírja ezt lélekkel, gyomorral és szuflával, azt csak egyfajta flegmának tudhattam be. A kínai lány esete szimpatikusabb volt. Humán erőforrás gazdálkodást végzett – hála Illésnek, tudom már, hogy ez mit jelent – és egy egyhónapos konferencián volt Kairóban, s egy újabb hónap utazással toldja meg azt. A srác bemutatta a koreai ábécét, ami betűk sora, és állítólag az Unesco, vagy nem tudom, milyen szerv kitüntetést adott nekik érte: micsoda perfekt egy ábécé. Talán száz évvel ezelőttig ők is a kínai jeleket használták, s az iskolában még mindig kötelezően tanítják nekik azokat is, de valójában nem igazán van rá már szükség. A kínai lány szemmel láthatóan ezeket az információkat most hallotta először, amin meg én lepődtem meg: ott élnek egymás mellett, s még ennyit se tudnak egymásról?

ARTPHOTOS - Sivatagtemplom

2007-02-24T06:21:00.000-08:00

ARTPHOTOS - Allah Akbar

2007-02-20T14:20:00.000-08:00

Visszatérés az őrültek városába

2007-02-19T07:17:00.000-08:00

Február 11.

Zsúfolásig telve volt a busz, s ülő helyzetben elég kényelmetlenül aludtunk. Amikor egyszer megálltunk az éjjel és a semmi közepén, a fogadóból éktelen üvöltözés hallatszott. A Midan Raszeszen egy szemétdomb közepébe kellett kiszállnunk; hátizsákom, mint egy hegy, tömve kövekkel, s ráadásul még a vizes köcsög, nem nagyon válogathattunk; a második taxival elvitettük magunkat. Micsoda boldogság: újra a Dahabban.

Mindenki lelkesen üdvözölt bennünket, a recepciósok, Mr. Mohammed, a konyhafőnök; s sok szállóvendég arc is azonos volt.
Intézgettük az ügyeinket a nap folyamán, elmentünk újra a leghíresebb kusheri-étterembe, az ’Abu Tarek’-be enni egy extra kusherit ismét, megpróbáltuk feladni Juli csomagját Budapestre, s felkészültünk az újabb, Juli utolsó bevetésére: az éjjel útnak indultunk Marsa Matruh felé.

Február 12.

Marsa Matruhba a beígért hajnali hat óra helyett fél négykor érkeztünk meg. Aludtunk, és utolsóként kászálódtunk le a buszról. Megjelent a taxisok hada, de mi teázni indultunk.

Volt velünk még egy fiatalember, aki jeleskedni próbált útjaink összekötésében, de nekem úgy tűnt, mintha pénzügyileg a saját malmára próbálta volna hajtani a vizet. Mivel az első taxis ajánlata az volt, hogy elvisz a buszjegy árában Siwába, mi ragaszkodtunk a fejenként tizenhét fonthoz, mert azt hamar beláttuk, hogy értelmetlen lenne megvárni itt a reggel hét órát, amikor az első busz indul. Végül két autóval mentünk hárman, amit szintén nem értettem, mi értelme volt, de a két taxis barátok voltak, s talán mindketten akartak valami pénzt keresni, nem tudom. A mi sofőrünk megint jó kis arabtanárnak bizonyult, mert szinte semmit sem beszélt angolul. Mindent bevetettem, amikor éppen hálózsákomba nyakig beburkolózva nem aludtam mellette. Mert valami nem stimmelt a szélvédő melegítésével, s állandóan lehúzta az ablakot, hogy ne párásodjon. Illetve az út utolsó harmadát úgy tettük meg, hogy tíz kilométerenként megálltunk, mert felforrt a hűtővíz. Pedig maga a kocsi eleinte igen exkluzívnak tűnt.
Reggel hétkor még zord hideg fogadott minket az ismerős városkában. Erik még Dakhlában azt mondta, hogy azért nem jön Siwába, mert télen nagyon hideg van itt. Attól tartottam, igaza volt. De már tudom, hogy annyira nem. Csak reggel és éjjel van hideg, nappal szeptember-októberi meleg. Beléptünk a Juszifba, de Manu még aludt, úgy költötték fel nekünk. Ahelyett, hogy örült volna, csak morcosan annyit kérdezett, miért nem telefonáltam, hogy jövök. Ettől rossz kedvem lett. Nem látnak engem itt újra szívesen.
Betelepedtünk egy háromágyas szobába annak a szomszédságában, ahol a múltkor Zsuzsával laktunk. Juli eldőlt még egy-két órára, de én már nem tudtam aludni. Próbáltam elképzelni a találkozást, tettem vettem a csomagomat, az ajándékokat, felmentem a tetőre, s figyeltem, mikor nyit ki a bolt.
Nagysokára felkerekedtünk mégis. Ahogy Mahmud boltja felé tartottunk, hát ki előzi őt meg, hát ki? Husszein tárt karokkal lelkesen kiabál, hogy na ki van itt, na ki van itt!! És jól esett megölelni, de máris féltem, hogy Mahmud féltékeny lesz rá. Mahmudnál a fél piac bent ücsörgött persze, s ő csak kijött elénk, megszorította a kezemet, s beinvitált. Ültünk ott egy ideig, aztán átmentünk Husszeinhez, akinél felpróbáltunk egy-egy beduin nikob-ot, aztán miközben az asztal mellett álltam, a földre kitett gázfőző meggyújtotta az imádott fekete rakott szoknyámat, s egy nagy félkörben kiégett.

Husszein másik unokaöccse (nem az akit Zsu ismer, bár ő is jelen volt) – szabónak vallva magát - lelkesen vállalkozott, hogy megvarrja nekem, s addig is Husszein kölcsönadott nekem egy nem túl igényes bordó aranypaszományos ruhát, majd meginvitált bennünket a campjébe. Tök jó, legalább van valami program, gondoltam. Aztán amikor szálltunk be az autóba, kiderült, hogy Mahmudot is hívta, ami megdobogtatta a szívemet. Csak sandítgattunk egymásra távolról, s csak később, a medence partján kezdtünk el beszélgetni, összemelegedni. Nagyon szép volt az a néhány óra. Csak arra szeretnék emlékezni, mert ott akkor nagyon tisztának és boldognak éreztem magam.
Aztán bent a sátorban Husszein elkezdett inni és itatni bennünket is datolyapálinkával, s hamar megártott neki. Hozott magával egy segédje zöldségeket, de nem hozott olajat hozzá, úgyhogy hiába aprította fel Juli a zöldségeket, nem volt min megsütni. Lehangoló volt a bénázás, ami ment egy darabig, majd Mahmud, mivel amúgy is vissza kellett mennie a boltjába, felajánlotta, hogy majd ő megfőzi ott.

Délután nekiindultunk, hogy meglátogassuk azt a nénit, Mohamed édesanyját, akitől a múltkor a fekete ruhát, az esküvői ruhát és a kendőket vásároltam, de éppen Mohamed házavatójának közepébe érkeztünk, s megkért minket, hogy inkább következő délelőtt menjünk vissza. Sétáltunk egyet a Shalin, s ahogyan visszafelé tartottunk a piac felé, az egyik házból Abdul, donkeytaximan-ünk édesapja nyitott ki. Rákoszöntem hangosan, de csak lassan esett le neki a tantusz, amit a félhomálynak és az egyiptomi viseletemnek tudtam be. De amikor megismert, nagyon megörült, s betessékelt minket a házba. Kiderült, hogy ’Abdulhádi’, mert valójában a kisfiúnak ez a teljes becsületes neve, nem vele lakik, hanem az édesanyjával, mert neki egy új, fiatal felesége van. Mutogattam neki az otthoni képeket, nagy érdeklődéssel nézte őket, meg az egész pereputty – akikből csak a két lány szerepel a képen, a feleség, a nagylány és a nagyfiú nem szerettek volna rákerülni.

Azt mondta, hogy hozzak neki egy digitális fényképezőgépet, mert szüksége lenne rá. Aztán mondtam, hogy inkább menjen el Marsa Matruhba és keressen egyet ott magának, ott ki tudja választani az árat és a minőséget. Amikor említettem neki, hogy Juli siwa-i ékszereket keres, mondta, hogy nézzünk be hozzá következő nap délután, addigra előkeresi őket. Mivel nálam volt két fotó, melyeket Abdulhádi-nak szántam, megkértem a nagyobbik lányt, hogy kísérjen át bennünket oda, ahol ő lakik. Közben a szomszéd lánykáékhoz is benéztünk, mert szeretett volna bemutatni minket az édesanyjának, s itt megint találkozhattunk nőkkel. Az egyik fiatal lánynak a karján egy egyéves kis négerbaba csüngött, s ez a kis Mohamed nagyon tetszett nekem. Végül csak befutottunk Abdulhádiékhoz is. Anyja, nagydarab, idősebb asszony, előhozott egy nagy malaclopót, s tartalmát kiborította elénk a földre. S szezám tárulj, mennyi ékes hímzés! Csakhogy az asszonyságot sem most szalasztották a turizmus háttérvilágába, olyan árakat kért, hogy szinte értelmetlen volt, hogy egy-egy darabra alkudni kezdtem; amennyit szerettem volna, nem engedett az árból.

Este Mahmud ki akart menni az egyik campbe, de én mondtam neki, hogy ha lehet, akkor a Lotfi-campbe menjünk, mert őket kedvelem, s hogy intézzen nagyobb társaságot, mert kellemetlen lenne Julinak, ha hármasban maradnánk. Na, hát összejött egy nagy csapat. Bementem a melegvízbe, odajött, megölelt, ami nem lett volna akkora baj, bár még ez is zavart, mert szeretem titokban tartani az érzelmeimet, s az effajta közeledéseket, különösen ebben a turistacsábító légkörben, de az, hogy miközben velem andalog, ki-kiválaszol a haverjainak, egy idő után már nagyon bosszantott. Aztán kicsit tovább kint maradtunk a víznél, s mire mi is beértünk a házba, a fiatalok már nagyon mulattak. Körben ült a csapat, doboltak, énekeltek, s kitalálták, hogy most egyesével körbemegyünk, s mindenki, akire a sor kerül, táncolni fog. Mit jelent Siwában a tánc? Az előző a következőnek a csípőjére köt egy kendőt, hogy a csípő mozgása jól látszódjon. A tánc maga nem más, mint a szeretkezés közben is alkalmazandó energikus, a legalsó csakrából indított ritmusos csípőlendítés jobbra-balra és csípőrázás. Közben a kéz és a lábfejek is picit vele együtt mozognak, de a csípő sem nagyon. Minimális a mozdulat, de közben izzik a levegő! Hamarosan rám került a sor, s kéretve magam kötélnek álltam, de én inkább csak csípőkörzésre voltam képes. Sajnos a társaságban tartózkodó harmadik lány, akire Juli előtt került volna sor, erélyes nógatásra sem lépett középre, s emiatt, vagy más miatt, a mulatságnak vége szakadt, s Juli nagyon sajnálta, hogy ezen az estén nem táncolhatott.

Február 13.

Másnap barátilag elmentünk Julival Juszifhoz reggelizni, de a fránya mindent az utolsó cenkig felszámolt. Nem is értettem. Legalább valami jelképes kedvezményt adhatott volna! S ha még jó lett volna az étel, de semmi különös nem volt. Azt az egyfontos babot ettem, amit a sarkon is lehet kapni a kifőzdében, s a tejesteában tej helyett gusztustalan tejporelefántok úszkáltak! A szomszédos boltban, ahol annakidején a fekete babácskát vettük, kinéztünk egy siwa-i kendőt Julinak, de nem vette még meg magának sajnos, ezért aznap nem tudtam abban fotózni. Aztán ahogy ígértük, meglátogattuk a Shali aljában Mohamed édesanyját. Nem volt otthon, de Mohamed érte szalajtott, s amíg vártunk rá a kevésbé szimpatikus családfőnek és fiának mutogattam a képeket. Julinak nagyon ízlett a mentateájuk. Amikor az asszony megérkezett, odaadtam neki a Rózsika nénitől kapott rózsahímzéses terítőt, de láthatólag nem nagyon jött be neki. Aztán a táskámból kikandikáló ruhára bökött, s megkérdezte, mi az. Az a ruha volt, amit előző nap Husszein végül nekem adott, de én megpróbáltam visszautasítani, mert nagy is volt rám, és nem is tetszett, mondtam neki, hogy ne haragudjon, hogy őszinte vagyok vele, de nem hordanám, de ő hallani sem akart erről, azt mondta, ő is elfogadta a pálinkámat – minek is adtam oda ennek a részeges embernek! -, s most azért volt nálam a ruha, hogy hátha józan állapotában visszaveszi tőlem. Odanyújtottam az asszonynak. Kiterítette, és látszott, hogy nagyon tetszik neki. Mondtam, szívesen elcserélem egy másik ruhára. Erre ő előhozott valami ócska hálóinget, mire én végül csere nélkül nekiajándékoztam. S erre következett a fordulat. Gondolkozott, hogyan hálálhatná meg. Mondott valamit a fiának, mire a fia kertelni kezdett, hogy az anyja nem tudja, mit beszél. De addig-addig, mondtam, igenis fordítsa le, s kiderült, hogy a szomszéd házban egy esküvő első napja zajlik, ami azt jelenti, hogy a nők összegyűlnek, hogy segítsenek kitakarítani és feldíszíteni a házat. Minket beültettek a menyasszony mellé, ott volt a nők apraja-nagyja. S nem tudom, hogy csak a mi tiszteletünkre –e, de bekapcsolták a magnót, s éppúgy, ahogyan a fiúk előző este, egyesével táncolni kezdtek. Sajnos a magnó nagyon rozoga volt, minduntalan leállt, s Juli megjegyezte, hogy visszajön és hoz nekik egyet. Nekem is kellett táncolnom, de Juli visszautasította a maga részéről, amit később sorsdöntőnek értelmezett a közösségbe való tartozása szempontjából. A legizgalmasabb egy nyolcévesforma kislány volt. Öntudatosan kibújt királykisasszony-ruhájából, s farmerben és trikóban fogott nagy-komolyan a táncoláshoz. Hogy ennek a kiscsajnak mi volt a csípőjében! Megbabonázott. Nem tudtam levenni róla a szememet, s levegőt is alig vettem. Hamarosan a kis bátyja leállította – mert kisfiúk még jelen lehetnek a nők között, s kiküldte a szobából. Láthatóan zavarta a kislány önállósága. De hamarosan visszajött, és folytatta. Aztán Mohamed hívatott ki magához, és közölte, hogy elég volt, menjünk el. Az édesanyja mondta, hogy holnap is jöhetünk.
Továbbálltunk.

Bérelt biciklinkkel bejártuk azt a kört, amit az első délelőttön Mahmuddal, csak a másik irányból, s a Gebel Dakrurnál végeztünk. A nap másik izgalmát a finn csendesemberrel, Harryval való találkozás jelentette.

Épp a kertje előtt jutott eszembe, hogy örökítsük meg biciklizgetésünket a pálmaligetben, és néma kertésze odaszegődött a kamerához, s a maga módján próbálta átadni a kompozícióról alkotott véleményét és elképzelését, amikor Harry előkerült valahonnan oly rokonszenves barna posztókabátjában. Már az első reggelen láttam ezt valakin, és nagyon vágyom rá, hogy legyen egy ilyenem nekem is. De állítólag csak legközelebb Marsa Matruhban kapható. Hívott, térjünk be hozzá, de először visszautasítottam, mondván, találkozónk van Abdulhádi anyjával, aki azt ígérte, hogy mára kihímez nekünk egy siwai kendőt. De nem fűlött a fogunk hozzá, hogy visszamenjünk, mert nem hittük, hogy képes arra, amit ígért, főleg, hogy Mahmud szerint egy ilyen hímzés minimálisan négy napot vesz igénybe, úgyhogy végül mégis utánamentünk.

A kertje nagyon elhanyagolt állapotban volt, de a személyéből sugárzó csend megnyugtatott végre bennünket. Arról mesélt, milyen volt itt az élet, amikor először érkezett Siwába tizenöt évvel ezelőtt. Akkor még alig volt áram, egyáltalán nem voltak autók, s ha az ember elaludt volna az út közepén, csak a szintén alvó kocsis jelentett volna veszélyt a számára. Akkor még a gyerekeket felültették a szamárszekérre, s a szamár magától hazatalált. Ma már állandóan bőgnek a motorok és az autók. Sajnos ez már nem az a világ. Tele van a város turistákkal, s az élelmesebbje mind rákapott a könnyű pénzszerzésre. Ő visszajár ide, mert a hajtós életvitelből, amit azelőtt élt, itt tudott kikapcsolódni, és Siwa segített neki rátalálni a meditációra, és itt lelt nyugalomra.
Visszabicikliztünk a központba. Hívott, együnk vele a beduin étteremben, oda, ahol Selimmel ettem, a helyiek olcsó étkezdéjébe. Közben benéztem Mahmudhoz, de nem volt a boltjában, hát továbbmentünk. Vagy fél órát kellett várnunk az ételre, és az a képzetem támadt, hogy a nőket itt tényleg nem látják szívesen, de megnyugtatott, hogy csak azért kellett ennyit várni, mert mi külön rendelést adtunk le, s most éppen nem volt kész étel, amit azonnal tálalhattak volna.

Mahmud mérges volt rám, amiért nem kérdeztem meg, hogy éhes –e, hiszen öt óra óta rám várt, hogy velem ehessen. Vele kapcsolatban egész nap kavarogtak az érzelmeim, a gondolataim. Ahogyan a fürdőben viselkedett, újra bizalmatlanná tett. Megéreztem a kettőnk között húzódó szakadékot, és ettől valami általános szomorúság telepedett rám.
Juli mindenképpen a fürdő melletti kisházban akarta tölteni az éjszakát, de persze ez nem jött össze, hiszen este nem volt, aki megmutassa nekünk az odavezető utat. Inkább a hotelszobában szárnyaltattuk a képzeletünket, s kreáltunk újabb összeesküvés elméleteket az itteniek kultúrájáról.
Első tézis: a nőkről. Az ember – a férfi – növényeket termeszt és állatokat tart, melyeket megeszik, melyek tejet adnak, vagy melyeket szaporít. A nő éppolyan tulajdona, mint az állatok. Azért tartja, hogy legyenek utódai. Tehát a nők szaporodás céljából tartott állatok.
Második tézis: a turistanőkről és a nőkről. Mahmudék megalapították a ’turistanők elcsábítása’ c. egyletet. Láthatóan ezek a fiatal fiúk minden alkalmat megragadnak arra, hogy megszerezzenek egy-egy szabad prédát. De hiszen ők a következő generáció! Miért nem fordítják át céljaikat, és keresztelik át az egyletet ’asszonyaink felszabadítása’ c. egyletté? Szépen barátkozhatnának velük házasság előtt úgy, mint Európában. Az sem olyan vad világ. Aztán később továbbértelmeztem ezt a helyzetet. A turistákkal azért jó gyakorlatozni, mert ők elmennek, és nem jönnek később élő emlékként szembe az utcán. Hanem akkor a nőiknek is meg kellene engedni, hogy gyakorlatozzanak a turistaférfiakkal! Maguk között maradhatnak a szigorú szabályok, hiszen így a vérmérsékletüket kordában tartó rend fenntartja a hétköznapi békés együttélést. De szomorúan beláttam végül, hogy talán elég, ha csak a férfiak szereznek gyakorlatot a házasság előtt. Aztán a nő egy bölcs, tapasztalt férfihoz megy hozzá, aki szépen türelmesen megtanítja mindenre… De még valami eszembe jutott. Valójában teljesen természetes számukra az, hogy a turistáknak udvarolnak. Azok, akiknek boltja van a piactéren, vagy akinek dzsippje van, nap, mint nap turistákkal érintkezik, és a helyi lányokat pedig szinte sohasem látja. Valójában pofonegyszerű és tiszta helyzet ez, nem kell túlkombinálni.
Harmadik tézis: a romvárosokról. A népek errefelé a következő elv szerint élnek. Felépítenek egy várost, majd százévenként annak szomszédságába költöznek, s a régit kikiáltják múzeumnak, és belépőt szednek a turistáktól, hogy megtekinthessék egykori életterüket. Ez jó. Magyarországon a cigányoknak is javasolni kellene a pénzszerzésnek ezt a formáját. Szerintem igen népszerű lenne, ha egy-egy cigányfaluból hopp, kiköltöznének, s ők mellette felépítenének egy újat. Persze közben arra is rájöttem, hogy Siwa is, meg otthon egy-egy cigányfalu így is nagyon érdekes, hogy laknak benne – az élő skanzen az igazi, s valójában így is lépten-nyomon megszedik ők a maguk sarcát a látogatóktól.

Február 14.

Dávid unokatestvérem születésnapja. Mahmudot faggattam, hogy miért nem volt képes megkérdezni az édesanyját, hogy hány órakor született. Erre felvázolta előttem a siwa-i helyzetet. Anyja arra a kérdésére, hogy mikor született, azt válaszolta, hogy a két lába között, s azt sem tudja, hogy valójában hányadikán született. Valamikor januárban. A személyiébe hetedike van írva, de az csak adat. Itt húsz évvel ezelőtt még nem tartották nyilván a születéseket. És különben is: az iszlámban a születésnap ’haram’. Tilos ünnepelni a születésnapot. Az egyetlen születésnap az ember életében: az esküvő.

Elmentünk Julival a szomszédos kenyérgyárba reggeliért, s kiderült, hogy mellette a falafeles megszűnt, s egy másik helyen vettünk végül fúlt és falafelt. Hosszan reggelizgettük a tetőteraszon, beszélgettünk, elemezgettük közös utunkat, hiszen ez volt együtt az utolsó napunk.

Mára újra kibéreltük Manutól a két biciklit, elmentünk mégis megvenni Julinak a siwa-kendőt, majd elkerekeztünk a Fatnasz forráshoz, onnan pedig a Lotfi-camp-be fürdőzni. Megkértük a férfiakat, hogy ne jöjjenek utánunk, mert szerettünk volna kedvünkre lubickolni, és azzal szórakoztunk, hogy fázisfotókat készítettünk a vízbe ugrálásról:

Hamarosan megjelent két barátunk Mesri és Lotfi, és galabijjában a dzsip árnyékába mellénk telepedtek. Ekkor mi is sütkérezősre vettük a figurát.

Este még egy közös vacsora, s Juli pakolt: indult Ázsiába. Az első este megismerkedtünk egy ausztrál lánnyal, akiről kiderült, hogy nemcsak Kairóba, de Bangkokba is együtt utaznak majd, de ez Julit egyáltalán nem töltötte el lelkesedéssel, mert neki sem volt túl szimpi a csaj. Talán valami haszna lett ebből az ismeretségből azért, mert a lány lefoglaltatott egy szobát Bangkokban, s mondta Julinak, hogy lelakhatja, mert ő nem fogja kihasználni.
Elintegettem barátnémet ezen az estén, s magamra maradtam.

A buszmegállóban beszélgettem egy olasszal, akinek szintén van kertje és háza itt, majd Mahmud felé indultam. Útközben a beduin étteremnél beszélgettem a líbiai-angol házaspárral, akiknek megmutattam a képeslapjaimat, s az asszony vett is belőle ötöt. Üdvözölte az ötletet, hiszen itt Siwában tényleg nem lehet érdekes képeslapokat kapni. Amikor arra került a sor, hogy Mahmudnak átadjam a neki szánt képeslapköteget, a fiatalember leszidott, hogy hogyan gondolhattam, hogy az ő arcát fogja árulni a boltjában! De végül csak az esküvői képet szanálta ki, a többi most ott lóg a falon, még nem kérdeztem, mekkora a sikerük.
Az elkövetkezendő napokban visszavonulásban élek a hotelszobámban, s csak egyszer ruccantunk ki a sivatagba Mahmuddal. Meggyúrtam az elmúlt két hét fotóanyagát – melyekből jó lenne majd Kairóban szintén képeslapokat fabrikálni, íme megírtam a beszámolót is, de vár még rám a működési pályázat, a morfomános repjegyek és az NKA-s pályázat intézése, illetve az egyesületi áfabefizetés ok-okozati összefüggésének megfejtése.
Van itt egy német-kanadai pár, akikkel együtt reggelizgetek a teraszon, és elébük szoktam tárni eszmefuttatásaimat az őrültek városának legújabban feltáruló részleteiről. A doktorok fehér galabijjában, az őrültek kényszerzubbonyban, s az önjelölt betegek szabadon, látszólag kötöttségek nélkül. De csak az élelmesebbje jut el messzebbre az ápolók közbelépése nélkül. A befolyásolhatóbbak nem ússzák meg a leszívást. Jó pénzért mindenkinek a fejére helyezik az álomgépet… Haha, Mahmudnak is szoktam mondogatni, hogy ’Szervusz kedves Doktor!’, de nem érti – Hál Istennek! Naponta elücsörgök egy időt a boltjában. Elmondtam neki, hogy nem építünk házat, és nem szeretnék vele közös dzsipp-bizniszt létesíteni, s valószínűleg egyhamar nem jövök vissza Siwába. Tehát akkor csak fotózni jöttem? Nem is hozzá? Hát persze. De igen, most hozzá, de az álomkép helyére a realitás költözött. Miért nem megy egyetemre? Mert mivel nem volt jó tanuló, sokat kellene fizetnie érte, tudom meg. Hát igen. Erre előbb kellett volna gondolnia. A szegény embereknek a jó osztályzat az egyedüli menedéke. Persze attól még lehet majd menő bizniszmen, és kívánom is neki. S így egy év múlva itt a katonaság. Vajon én lettem volna a ’ház’ – ahogyan Hakím is ecsetelte? A ház a katonaság elől, s az, aki a pénzt adja a házra? Igen, értem meg végül.
Megyek, a hivatalos ügyek után nézek. Van még itt ezzel együtt Anyu érkezéséig négy napom. Ez alatt szeretnék még kikirándulni egyszer egyedül a sivatagba…

Ámarh és Ászal története

2007-02-19T07:16:00.000-08:00

Február 8-9-10.

Mohsennek megmutattam az autóban a novemberi siwa-i képeimet, s Mahmudot felismerte. Azt mondta, hogy ez volt az a fiú, aki dzsippet szerzett neki, amikor tavaly novemberben Siwa-ba vitte belga utasait. Azt mondta neki Mahmud, hogy minden autó valahol kint van fuvarral, s csak nagyon drágán intézett neki végül egyet. Fél napra ötszáz fontért. Persze ebből száz minimum az övé, mert az ilyen menedzserek mindig leszedik a sarcot. Mesélte, hogy együtt ültek Jusziffal hármasban Juszif éttermében, s a fiúk siwa-i nyelven hablatyoltak előtte, amitől ő dühbe gurult. - Tessék arabul beszélni, s ha kérdezek valamit, azonnal válaszoljatok! – förmedt rájuk. Aztán adtam neki a képeslapokból egy csokrot. Meséltem, hogy viszem Mahmudnak, hogy árulja a boltjában. Végül próbáltuk pontosítani, hogy mikor is járt Siwa-ban, és kiderült, hogy éppen akkor, amikor mi érkeztünk Zsuzsával. S rémlett is nekem, hogy egyik este Mahmud mesélte – talán éppen a Lotfi-camp-ben töltött esténk után történhetett, hogy éjjel egykor érkezett meg az autó a pokrócokkal Mohsenékhez acampbe, s hogy milyen kellemetlen volt. Tehát az élet összjátéka szépen megmutatkozott e találkozás során is.
Az autóút során megszervezte nekünk a túrát Labahába úgy, hogy egy Said nevű embernél lakhatunk majd, akinek van egy kis háza a hegyek lábánál. Azt mondta, az autó háromszázötven fontért visz el bennünket oda. Nem fért a fejembe, hogyha nem is dzsippről van szó, mi kerül ezen annyiba, de azt válaszolta, hogy féltik az autójukat az emberek. Kibökte aztán, hogy ebben a pénzben benne van Said fizetése is, hogy enni ad nekünk, s hogy nála lakhatunk. A kísérgetésért külön adjunk neki majd baksist ezen felül, kérte.
Megérkeztünk Al-Kharga külvárosába. Said már ott állt a sarkon. Said, egy turbános, kevés fogú, de szimpatikus idős bácsi. Mohsen Ámarh és Ászal néven mutatott be neki bennünket, mondván, ezek errefelé népszerű nevek, könnyű lesz a bácsinak alkalmaznia őket. Míg elmentem ételért, Julival kialakítottak egy asztalt számunkra a sarkon, s hamarosan befutott a taxink is. Kiszállt belőle egy nagydarab unszimpatikus fazon. Mohsen rögtön levette averziómat, s megjegyezte, hogy ne aggódjak, ez csak a sofőr.

Reggeliztünk, teáztunk, s készültünk lélekben újabb nagyondrága kiruccanásunkra. Közben megmutattam neki Mahmud sms-ét, melyet előbb lefordított, majd felhívta a figyelmemet, hogy legyek óvatos az egyiptomi férfiakkal, mert mindnek az a vágya, hogy európai nő legyen a felesége. Ez egy sablon sms, nem ő írta, csak továbbküldte. Ez elkedvetlenített egy időre.
Labahához nagy reményeket fűztem. Elképzeltem egy hegyet, mely egy romos citadella, s hogy lehet, hogy egy újabb Exupery-helyszínre bukkanunk. Az út vége felé láttam két romot, de nem voltak túl izgalmasak. Azért megkértem a sofőrt, hogy álljunk meg, de Said azt mondta, hogy majd elsétálunk ide, a háza már nincsen messze. Tudni kell Saidról, hogy szinte semmit sem ért angolul, megszólalni pedig nem volt hajlandó, arabul viszont annál lelkesebben és készségesebben magyarázott. A házikó tömve volt legyekkel. Elhessegetésükre Said hessegető seprűcskéket adott a kezünkbe, tehát ha mozgott a kezünk, nem szállt ránk légy, ha nem, csiklandozták a bőrünket, ahol értek miket. Álmosak voltunk, a hőség is nagy volt, hát ledőltünk pihenni. Juli elaludt, én pedig ki mentem Saidhoz nézni, hogyan árasztja el vízzel kis veteményes oázisát. A homokból kis szigetek voltak kialakítva a növények számára, s közöttük kis árkokban szivárgott végig a víz. Maga az oázis egy hegyi forrásból táplálkozó kis medence mellé épült, így Saidnak friss ivóvize is volt mindig. Amikor Juli felébredt, bevezetett bennünket a hosszú vizes hasadékba, melyben három kürtő volt egymásután, ott mindig megálltunk és felnéztünk.
Majd végiglátogattuk a környék romjait, és temetőit. A múmiák egész jó állapotban voltak, s gyakran ki voltak hányva a sírgödör elé. Vándorlásunk során Said felidézte bennem Bab Aziz emlékét, de ő nem értette a ’Bab’ jelentését, s szívesebben nevezte magát Abdel Aziznak, aki valamelyik híres hercegük volt. Útközben magunkkal vittük az Al-Quasr-ból hozott vízhordó edényt is az esetleges fotózáshoz, melyet hol Babaziz, hol Juli vittek felváltva. A sétát egy ormon zártuk a naplemente megtekintésével, melyre a felhő hamarabb ráúszott, minthogy a nap magától búcsút vett volna. Said mezítláb volt, s hazafelé így is úgy szedte a lábait kezében a vízhordó edénnyel, hogy alig bírtuk tartani vele a lépést.
Jól elfáradtunk, s estére a legyek is nyugovóra tértek. Aprítani kezdtük a vacsoránakvalót. Paradicsomos krumpli, pirított fehérrizs és uborkás paradicsomsaláta volt a menü kenyérrel. Az álom már szinte vacsora közben elnyomott.
A táj, ahol voltunk, nagyon emlékeztetett az Al-Quasr melletti sziklás sivatagra. Bosszús voltam, miért kellett idejönnünk, hiszen igazi homoksivatagban még mindig nem jártunk, s különösebb romokat sem találtunk. Bab Aziz lénye mégis megejtett bennünket. A csillagos ég és a táj nyugalma, a meséi a sivatagi tájékozódásról, kalandjairól, melyből alig-alig érettünk valamit egy másik világba vittek el bennünket, a természethez közelebb kerültünk általa. Megtanultuk lassan, mit jelent a homok (ramla), mit jelent a kő (hagar). Megtanultuk mit jelent ’kő a kövön’ (hagar ala hagar), vagy kő a homokban (hagar fee ramla). A Nap szót már ismertem, de sokat hallottam (samsz). Juli neve ’Amarh’ Holdat jelent, az enyém pedig ’Aszal’ mézet. Később inkább úgy hívott: Aszúl (sok méz), ami jobban tetszett, mert az ’aszal’ azt juttatta az eszembe, hogy aszalódom a napon. El is butóztam neki, mit jelent a nevem magyarul, de mondtam, hogy az aszalt gyümölcs finom. Aztán volt, hogy Samsz-nak hívott.
Reggel a Nappal keltünk, kifejezetten az öreg. Amint felkelt, leterítette imaszőnyegét, s hosszan imádkozott. Állva, fül mellé a kéz, térdelés, homlok a földre, térdelés, és kezdeni az egészet elölről, nem tudom hányszor. Olyan hetvenötre saccoltam, de reggeli után megkérdeztem, s kiderült, hogy mindössze ötvennyolc éves. Itt a napon hamar aszalódnak az emberek, állapítottam meg. Ő is kérdezte a korunkat, s mikor elmondtuk, rajta volt a csodálkozás sora. Öt-tíz évvel kevesebbnek gondolt bennünket.
Séta a kősivatagban. Uhh. Már induláskor untam. Mégis a fotó még máson is múlik. S Juli talált fent a gerincen egy sikító kőmaszkot. Ütős volt. Már csak keresnem kellett egy megfelelő helyet, ahol az ’Allah Akbar’-t fekete asszonyok torkára fagyva megörökíthetem. Aztán semmi jót nem várva battyogtam tovább. S egyszercsak a sziklák között egy homokút, s a homokutat finom réteget képezve fekete kavicsdara lepte be. Itt készült egy másik kép, melyen zarándoknők haladnak elfelé, és errefelé is. Bandukoltunk egy óriási homokhegy felé, mert mondtam Saidnak, hogy nekem a hagargebel (kőhegy) mishkvájesz (nem jó), ramlagebel kvájesz (a homokhegy jó). Persze hiába volt a homokhegy izgalmas, a fotó nem adta magát. Most már itt vagyok Siwában egy hete, itt emlékezem kicsiny hotelszobámban gubbasztva az elmúlt hetekről. Tegnapelőtt beszélgettem egy kanadai fotós sámán-gyógyító emberrel, aki a szomszéd szobában lakott. Mondta, hogy pontosan érzi az emberek, helyek, dolgok energiáit, és tud olvasni belőlük. Kezembe tette két fotómat. A szemem csukva volt, a képek a tenyerem felé. Annyit éreztem, hogy a bal oldali világos kép lehet, a jobb oldali pedig fekete és piros, a jobb oldali súlyosnak tűnt. Miközben még nem fordítottuk meg őket, mesélte, hogy vannak, akik csukott szemmel elmondják, hogy mi van a képen. S így van ez a fotózással is. Ő mindig tudja, mikor kell elkészíteni a képet. Nagy fotós múltjában mindössze tízezer felvétel áll mögötte. És miért? Mert ő mindig csak egy képet készít. Persze azért hozzá kell tennem, hogy műtermi fotós, témája az üvegtárgy. A kezemben fekvő képeket megfordítottam. A bal oldali, mely világosnak tűnt, az al-quasr-i hotelszobában készült kettőnkről. A jobb oldali pedig a mut-i rendőrségen. Mindezt azért mondtam el itt, mert én is így működöm. A fotós ember így működik. A fotós művészete a megérzése. Igen, itt, ezen a helyen álljunk meg. Ez most itt jó. Mi történjen? Hamar ki kell találnom valamit, mert Juli belefárad a várakozásba különben. Aztán elkészítek egy csomó képet, s a számítógép előtt éppúgy mérlegelem a képek, a képen látható alakok energiáját, ahogyan Daniel mondta, és pontosan érzem, melyik kuka, s melyik az igazi.
Délután a kisházban talált bűbájos ámde súlyos gipszszobrokkal felszerelkezve indultunk fotózni a közeli pálmafához, mely távolról oly magányosnak látszott. Nem tudom, honnan jött ez az ötlet, de utólag a képeket nézve elvetélt, hogy összehozzam az élő fekete asszonyt a gipszbabákkal. Ütötték egymást. De épphogy befejeztük ezt a képet, s indultunk volna távolabb, naplemente helyett az autó fél ötkor már megjelent. Ittunk még egy teát Said papával, a Malaccal és társával. A Malac ekkor már elkezdett nyomulni, biztos, mert az autóból meglátott hajadonfőtt kistrikóban, s bár odafelé vele utaztam, most én is a platón akartam ülni. Gyűlöltem, amiért ennyi pénzt kellett neki fizetnünk. De nemsokára Said felvilágosított minket a pénz eloszlásáról. A sofőrnek ment százötven, Saidnak is százötven – illetve a kiharcolt baksisával együtt kétszáz, és Mohsennek a közvetítésért újabb száz. Nem lett volna ezzel baj, csak miért nem lehetett ezt Mohsennek egyenesen elmondania? Miért kellett kertelnie?
Na az esti műsor sem volt piskóta! Még Homda Papa ajánlott nekünk egy hotelt, s mi ragaszkodtunk hozzá, hogy ott szálljunk meg. Erre Mohsen mégis előbb egy másik, drágább hotelt mutatott meg, amire begurultunk, hogy minek erőszakoskodik. Aztán a Homda-féle hotelben már új volt a főnök, nem volt izgi a hotel sem, drága is volt, onnan is eljöttünk. Akkor átfuvaroztattuk magunkat abba a másik olcsó hotelbe, amit Mohsen még ajánlott, de én már csak besandítottam, s éreztem, ki nem szállok a taxiból. Ez az egész Kharga oázisváros nem jött be nekem. Támadt egy mentő gondolatom: megkérdeztem Said Papát, mit szólna vajon odahaza a Madamm, ha hazavinne bennünket magával. Bólintott, s így történt, hogy ezt az estét és a következő napot Said családjával töltöttük.
Saidnak egy fia és három lánya van. A fia a legjobb fej, szintén Said, meg a legidősebb lány. Zénab. Khargában most nincsen áram, mert a szél Asszuán és Kharga között kidöntött néhány oszlopot, és hetekbe telik, mire újrabetonozzák. Addig néha két órára megjön az áram, gyakrabban pedig hosszabb időre elmegy. Humoros volt az első találkozás a feleséggel és a családdal, mert amint belépni készültünk a házba, abban a pillanatban hunyt ki a fény. De volt egy nagy elemes neonlámpásuk, s az elég jól bevilágította a szobát, ahol beszélgettünk. A középső lányról, Fatimáról büszkén mesélték, hogy hamarosan férjhez megy. Zénab, a legidősebb, aki még mindig csak huszonkét éves, szintén készül férjhez menni, csakhogy az udvarlójának még nem sikerült felépítenie a házukat, ami előfeltétele a házasságnak, így még minimum egy évet kell várniuk. Az udvarló, Ali, egyébként másnap eljött látogatóba: egy álomszép fiatalember, aki Said húgának a fia, tehát Zénab unokatestvére. Így megy ez itt. Próbálják a vért sűríteni. Az udvarló és a hölgy egymástól a lehető legtávolabb ültek a szobában. A módi errefelé olyan, mint minálunk száz évvel ezelőtt, de legalábbis két-három emberöltővel korábban.
Másnapra kitalálta Juli, hogy kocsikáztassuk meg a vendégszeretetért hálából a családot, s felajánlottuk, hogy jöjjenek velünk Dushba. Az eredmény az lett, hogy a család két férfitagján kívül csak a legfiatalabb lány, Iszmé és a bugyuta szomszédlány jött el. A minibuszért kifizettünk egy napra kettőszáz fontot, s ezért láthattunk száz kilométerre egy római romot, melybe még húsz font volt a belépő, s ezért cserébe egy angolul alig beszélő mackónadrágos fiatalember mesélgetett nekünk. Az egyiptomiaknak fantasztikus a közlésvágyuk. A végén leültünk egy teára, ez volt a legnagyobb élmény. Körülöttünk öt-hat férfi, és mindegyik büszkélkedik, hogy hány gyereke van, mekkorák, mit csinálnak…
Még a kis Said volt nagyon kedves ember. Csendes, figyelmes, segítőkész. Nem úgy, mint a melák csajok. Felértünk a romhoz, és lerogytak az első kőre, mondván, hogy ők fáradtak, s be sem jöttek megnézni az Íziszről és Oziriszről szóló domborműveket.
Visszafelé bementünk tankolni egy benzinkúthoz, s mivel nem volt áram, a kutas egytekerőkarral emelte fel a benzint a kútból. Még nem láttunk ilyent.
A madamm, ahogyan Said nevezte a feleségét, vacsorára csirkét készített, talán éppen a mi tiszteletünkre, de nekem a köret is ízletes és elegendő volt. Hogyan vacsorázik egy átlagos egyiptomi család? Begurítják a szoba közepére a kis kerek asztalkát, megterítenek, esznek rajta, majd az étkezés végeztével leszedik, és kigurítják. A nap utolsó sugarainál kis Saiddal beszélgettem a ház félbehagyott második emeletén, amit majd ő fog folytatni és befejezni, ha elérkezik a házasodás ideje. Történelem szakot végzett, de tanári diplomáját elsüllyesztheti az asztalfiók mélyére: Egyiptomban nagyon kevés a tanári állás. Autószerelőként dolgozik inkább, s így elég jól is keres. Helyes volt, tanítgatott arabul. Megtanította az égtájakat például. Észak = shemal. Dél = genub. Kelet = sark. Nyugat rarub. Ez az arab nyelv megint valami más. Fel kell ismernem, hogy nem vagyok egy nyelvzseni. Itt vagyok már sokadik hete, s alig tudok még valamit. Mégis olyan jó! Minden egyes újabb szó, egy-egy újabb világot tár fel.
Este taxi vitt ki bennünket a Kairóba tartó éjszakai buszhoz a kis Said kíséretében. Kicsit megijedtem, hogy esetleg reményeket fűz majd hozzám, de végül is nem árt meg neki egy kis gyógyuló ábránd. Mohsen is odajött elbúcsúztatni minket. Megkért, hogy ha majd találkozom Mahmuddal, kérjem meg, hogy hívja fel.

Dakhla Oázis, Mut és Balat

2007-02-19T07:14:00.000-08:00

Február 6-7.

Mut nem az a kisváros volt, ahová az ember visszavágyik. Később megtanultam, hogy a halott arabul szintén ’mut’. Két lassú napot töltöttünk el itt. Fúlt és falafelt ettünk koszos, legyek megszállta asztaloknál, és sokat interneteztünk: behoztuk a lemaradásunkat. Az első napon csak késve, egy óra körül sikerült felkerekednünk, hogy eljussunk a harminc kilométerre lévő Balat faluba, ahol a harmadik legszebb romváros maradt fenn a siwa-i Shali és Al-Quasr romjai mellett. A buszmegállóban Julinak sikerült megvásárolnia egy dupla albumot gyerekeknek szóló Koránfeldolgozásból, de arra már nem jutott idő, hogy én is kiválasszam a nekem tetszőt, mert egy pickup car után iramodtam, vajon elvisz –e bennünket Balatba. Az autó zsufolásig telve volt, nem fértünk volna fel rá. A pickup car fedett platós, hátul nyitott furgon az utastérben egymással szemben két paddal, melyen maximum öt-öt ember fér el. A korános boltnál a lány nem szeretett volna szerepelni a fotón, mégis sikerült elkapnom így hátulról. Többen megjelentek hölgyek, s az egyik fiatalasszony, meg is invitált minket ebédre, de most nem fogadtuk el. Visszagyalogoltunk a kórházhoz, a Balatba tartó kisbusz onnan indult. Nem volt már ülőhely, de itt az ülések között akkora hézagok vannak, hogy kényelmesen végigálltuk az utat a résnyire nyitott ablak szellőjében. Juli felhúzta a jelmezhez tartozó fekete muszlim kesztyűjét. Megható és nyomasztó, mégis felszabadító, szomorúvidám, emlékekkel és álmokkal teli pillanatokat éltem meg, ahogy a Dakhlától északra húzódó folytonos ormok mellett robogtunk. Julival egymásra mosolyogtunk. Mint visszafogott, öntudatos muzulmán nő állt ott komoly arccal. Akkor még a fehér kendőjét viselte.
Egyszer csak szóltak, hogy most kell leszállnunk. Egy kis település közepén találtuk magunkat rögtön egy árnyas vidéki achvánál. Rokonszenves kis hely volt, tömve legyekkel és a rádióból sugárzott Korán-történetekből kreatívan összeállított dallamokkal, gyermekénekekkel, hömpölygő filmzene hangulatú motívumokkal és mesékkel. Egyre gyakrabban kell már elővennem az arab kisokosomat, mert errefelé nem nagyon beszélnek már angolul. Sikerült is megkérdeznem, mikor megy az utolsó busz vissza Mutba; sajnos csak másfél óránk maradt, hogy bebóklásszuk a romvárost. Két-három kisfiú szegődött mellénk, s így nem volt mód, hogy fotózkodni kezdjünk. De nem is volt ihletem. Megvisel e kétpólusú létállapot. Úgy lennék csak, csak léteznék és figyelnék. Az alkotás munka, akkor én megszűnök. De ha nem fotózom, aggódom, hogy elszalasztom a díszlet kínálta lehetőséget. De mára feladtam. Másfél óra éppcsak az átélésre elegendő.
Végül Juli bekeveredett egy térbe, ahol egy asszony éppen a kenyérsütő kemencét foltozgatta. Nem lelkesedett a fényképért, de a társa kötélnek állt, tartotta a lapátot, mutatta, hogyan teszik be a kenyeret a kemencébe. A kiskorú kíséretünket is beültettem a kemence mellé, s így sikerült elkészítenem e kompozíciót: Errefelé az asszonyok arccal járnak, és együtt utaznak a férfiakkal a buszon. Még induláskor átadtam a helyemet egy idősebb asszonynak, akinek a mosolyában volt valami eszelős, de csak épphogy. Az út alatt gyakran odafordult hozzám, és nézett. Szeretem figyelni az emberek kapcsolatait. Élvezem hallgatni a hanglejtések dallamát. Most is az utolsó üléssor előtt kaptam helyet, de most egy kis műanyagszéken ülhettem. A körülöttem ülő férfiaknak el kellett mesélnem, honnan jövök, s miközben próbáltam folytatni arab-tanulmányaimat, a füzetembe belesett az egyik, s látva, hogy már mások is beírták a nevüket, horgas nagy betűkkel ő is bevéste az övét. Juli eközben a busz elejében kapott helyet, és egy ijesztően férfias, szabályos, szigorú arcú számadót nézett, amint kifizeti a napszámosait.
Mutban Juli sétálni, vásárolgatni szeretett volna, de rögtön betessékelt egy mobiltelefon-boltba. Összesen három sms-em érkezett a telefonjára, de minden alkalommal elmondta, hogy ez neki nagyon drága, nem szeretné fizetni a bejövő üzeneteimet, hiába mondtam neki, hogy ne aggódjon, kifizetem. Úgy gondoltam, nem hiába veszítettem el a mobilomat, s nem volt kedvem újabb három-négyszáz fontot költeni egy újra, de a további zsörtölődések elkerülése végett megpróbáltam kommunikálni az angolul nem beszélő eladóval. Rosszul ejtettem ki a mondatot, s ő nem értette. Juli türelmetlenül szerette volna az orra elé dugni a könyvemet, de ekkor már felkaptam a vizet: ha elkezdek kommunikálni, én szeretném végigvinni, s erélyesebben megkértem, hogy ne szóljon bele, mire sarkon fordult, és kiment a boltból. Ő persze nem tudta, hogy a könyvben nem szerepelt arab írás, csak a fonetizált latinbetűs megfelelője, amit a fazon biztosan nem ért meg jobban, mint az én kiejtésemet. Kilépve az üzletből hűlt helyét leltem, hát konstatáltam, hogy elváltak útjaink.
Visszasétáltam a Gradens Hotelbe, mert nálam volt a kulcs, s ott letelepedtem a portán. Arab nyelvleckét vettem az ott ücsörgő fazonoktól. Fél óra múlva befutott Juli egy zacskó finom süteménnyel, s mesélte, hogy beült egy karate órára egy sportpályán. Lányok is voltak, csak ők fejkendőben karatéztak. Útközben összefutott azzal a barna galabijjás sráccal, aki első nap az apja éttermébe tessékelt minket, s a srác meghívta őt-minket egy esküvőre estére.
Esküvő előtt megtalált bennünket Zaza, egy értelmes fiatal fiú, aki a hotel vendégeinek tolmácsának vallotta magát. Azt kérte tőlünk, hogy adjunk neki környéken készült fotókat a website-jához. Én mondtam, hogy ilyenek nekem nincsenek, hiszen én vagy személyes, vagy elvarázsolt képeket készítek, de Julinak igen. Sétáltunk vele egyet. Ő is kifejtette, hogy vágyik egy európai feleségre, mondván az arab nőket nem érdekli más, mint a főzés, a család és a szex. Micsoda felháborító tézis! Ezek már nincsenek is tisztában azzal, hogy ők maguk, a férfiak tették azzá asszonyaikat, amik. Elmondtam neki, hogy inkább azt javasolom, mivel az ő kezükben van a változtatás, inkább szabadítsák fel a rabszolgasorból a nőket. Nem hiszem, hogy felfogta, amit mondok. Egy kis utcai butikban Juli nagy nehezen megalkudott egy szép, fekete alapon piros és fehér hímzéses sálra, amit azután végig hordott; nagyon csinos volt így, jól ment a szép ruhájához. Zazának elmeséltem ’A kisherceg’ történetét, majd ő is legutóbbi olvasmányélményét, mely nem volt más, mint ’A végtelen történet’. Idáig még nyugis volt viszonylag a történet. Hanem. Mivel Juli tegnap este, amíg én interneteztem, a szálláson a laptopon agyusztálta a képeit, s mivel Zaza valamiért benyitott, tudomást szerzett féltett technikai munkaeszközömről, s íme most azt kérte tőlem, hogy mutassak neki hasznos fogásokat a photoshopban. Nyűgös volt nekem már, főleg, hogy Juli meg az esküvőre szeretett volna menni. Végül mégis lemondta, mire a barna-galabijjás következő nap leszidta, hogy miért utasította vissza. Sőt, Juli egész este azon bánkódott, hogy miért nem ment el oda. Én meg már tök ideges voltam, hogy Zaza ott nyüzsög a szobában, s éppen megkértem, hogy ne árulja el senkinek a laptop létezését, amikor a hotelfőnök benyitott. Valószínűleg csak ki akarta tessékelni Zazát, mert nem való egy egyiptominak lányok szobájában ücsörögni, és én valóban majdnem felrobbantam, amit megérzett a fiú, és a CD-vel meg egy köteg képeslappal hamarosan távozott. Hallottuk az esküvő zaját; fel kellett volna kerekednünk; rajtam múlott, s Juli is egyre feszültebb lett.
Másnap délelőtt megint nem mozdultam a számítógéptől. Az volt a kód, hogy össze kell állítanom az eddigi fotóimat, és kiírnom egy CD-re, hogy ha esetleg megfújnák netalán a laptopot, megmaradjon valami a munkáimból. Juli értette ezt, de mégsem. A holdközeli állapot megnehezítette számára a toleranciát. Elege volt a naplóírásomból. Minek, amikor ő jól emlékszik, hogy mi történt vele tíz éve Indiában, bármikor el tudná mesélni.
Délelőtt úgy volt, hogy Zazával elsétálunk a dűnékhez, de a megbeszélt időpontban éppen reggeliztünk valahol, s aztán sem derült ki, vajon ott volt –e a hotelnél. Végül felkerekedtünk, s magunk vágtunk neki gyalog. Letértünk az útról a falu határában jobbra sajnos, pedig a dűnék balra előre voltak, s egy farmhoz lukadtunk ki. Egy óriás jött elénk, s kísérleteztünk, hogy megértsük egymást, vajmi sikerrel. Mesélte, hogy ő fonta pálmalevelekből a kerítést, talán a házakat is ő építette, s a földet műveli.
Már csak pár kilométerre voltak tőlünk a dűnék, de láttuk, hogy naplemente előtt nem érnénk oda. Még mindig a falu határában voltunk, még mindig a farmok között. Nekem sem volt rózsás kedvem, de Julinak elege lett, megállított, és elmondta, hogy napok óta azon gondolkozik, hogy visszafizetné nekem a repülőjegyet. Ő, ha utazik, utazni, látni szeretne, nem egy koszfészekben ücsörögni. Mért nem kértünk meg valakit, hogy autóval vigyen el a dűnékhez, lám ma aztán végképp nem csináltunk semmit. Ennek következtében elhatároztam, hogy holnap hajnalban továbbállunk a rettegett nagyoázis, Al-Kharga felé. Itt még elintéztük, hogy ne küldjék a rendőri kíséretet a nyakunkra, de állítólag Khargában ez alig lehetséges, hiszen a a New Valley oázisainak (Farafra, Dakhla, Kharga) a fővárosa, közel van Luxorhoz, ezért ott nagyon figyelik a turistákat.
Bementünk a buszpályaudvarra megkérdezni, mikor indul a reggeli busz, s mire visszaértünk a hotelbe, egy úriember telefonált, hogy hallotta, reggel Khargába akarunk menni, és hogy ő, mivel éppen Luxorba tart egy német család elé, szívesen elfuvaroz minket autóval a busz árában. Nem győztem kapkodni a levegőt. Fél óra múlva ott volt a recepción, be szeretett volna mutatkozni, hogy eloszlassa a kételyeimet. Mohsennek hívták. Viccesen azt mondta, hogy FBI ügynök, de valójában szerintem az itteni turistavezetők mind kémek, manipulátorok és rendkívüli pszichológiai képességekkel rendelkező ügynökök. Elmondta, hogy már Al-Quasr-ban látott, s azóta nyomon követ bennünket. Hallott rólunk Qualamunban attól a háromfős családtól, akikhez betértünk mandarinra. A két egyiptomi nőnek öltözött magyar lány híres ám errefelé, mondta. Ő is elővette a képeskönyvét – micsoda fogás, már értem – és mutogatni kezdte a Kharga körüli látványosságokat. Labahánál leakadtam, hiszen ezt a helyet ajánlotta Erik. Oda kell eljutnunk. Tudna –e segíteni ebben, kérdeztem. Meglátja, mit tehet, holnap reggelig intézkedik, ígérte.

Expedíciók

2007-02-07T09:49:00.000-08:00

Február 3-4.

Mára sűrű programot terveztünk. Délelőtt bebarangoltuk végre a szűk sikátorokat, s elképesztő helyeket fedeztünk fel.

Kettőkor már várt az autó, s vitt bennünket egy közeli beduin faluba, ami nem volt egyéb egyszerű lapos falanszternél, s ahol szőnyegeket készítenek, de minket a nők puha fekete kendője ragadott meg, s végül megalkudtunk négyre. Este pedig beteljesítettük nagy tervünket. Erik büszkeségére kimentünk a sivatagba éjszakázni. Nagy szél volt, elsőre kicsit vakmerő vállalkozásnak tűnt. Meglátogattuk őt, készülő házát és a hat tevéjét Bir El-Gebelen. Egy jó órát simogattuk az állatokat, különösképp Maya, a fiatal kétéves borjú volt nagyon bújós. Odajött és puszilgatott bennünket. Aztán nekivágtunk. Egy órai járásra találtunk egy medret, amiben tábort ütöttünk, s Julinak kitartó munkával sikerült tüzet csiholnia, míg én a hagymát és a padlizsánt készítettem elő.

Olajat nem hoztunk, s így sóval és vízzel főztem meg az ételt, de mivel nagyon éhesek voltunk, elfogyott. Julinak fájt a szeme, de a sok teától, amit megittunk, nem tudott ő sem aludni, s hallgatta, ahogy a teleholdnál éjszaka magányosan fotózgatok. Időzítővel és félperces expókkal sokáig tartott egy-egy többalakos kép elkészítése, de lenyűgözött a teleholdnál üldögélő szfinxek csendje. Két óra múlva hangokat hallottam a falu felől, s felszaladtam az egyik tetejére, de kiderült, hogy csak Ju jött meglátogatni. Nem volt kedvem aludni menni.
Éjjel elcsendesedett, majd megint feltámadt a szél, s reggelre jól lehűlt a levegő. Alig maradt valami ételünk, s azt is megettük a nagy út előtt. Elhatároztuk, hogy megnézzük az ormon túl a platót. Egész nap caplattunk, s a hegy egyre távolabb ment tőlünk. Bekötöztem a fejem, mint a beduin asszonyok, az arcom, szám is eltakartam. Nem volt kedvem leégni. Volt, hogy hosszú bandukolás után egy csúcsra értünk, s vissza kellett fordulni a völgybe, s kezdeni az egészet elölről. Felküzdöttük magunkat, Juli ment elől. A plató nem volt más, mint szürke kavicstenger.

A látvány nem érte meg a fárasztó gyaloglást. Ám kifeküdtünk süttetni a hasunkat és a popsinkat a napra. Valószerűtlen volt így a semmi tetején; a vakító napsütésben számomra nyomasztó is.
Lefelé sem volt egyszerűbb. Alig volt vizünk, pedig Erik a lelkünkre kötötte, hogy fejenként egy napra három litert vigyünk, nekünk mégis egy liter maradt kettőnknek az útra, de beosztottuk.

Abban az időben, amikor elindultunk, visszaértünk Erik házához, s a munkásokkal együtt minket is visszafuvaroztak a városba. Homda örült, hogy megkerültünk.

Február 5.

Reggel még utoljára ettünk egy Homda féle rántottakompozíciót, még elmentünk s bevásároltunk két vízhordó edényt a kerámiaműhelyben, s útnak indultunk Mohamed nevű sofőrünkkel Mut felé olyan utakon, melyeken sok volt várhatóan a rom és a látnivaló.
Az első megállásnál sikerült is nagyon szép képet készíteni, majd megálltunk egy gyönyörű türkiszzöld mecsetnél, és a következő faluban, a régi temetőnél kezdődtek a problémák.

Először, belátom jogosan, azt kifogásolták, hogy felálltam egy sír szélére – hiszen onnan jobb volt a látszögem. Juli is rossz passzban volt, nem értette, amit kérek tőle, rossz irányba fújta a szél a hangomat. Majd végül odajött a ’police’ és azt mondta, itt nem fotózhatunk. Faggatni kezdtek bennünket, miért viseli Juli a nikob-ot. Mondtam, mert én fotós vagyok, és szépnek találom a hagyományos muszlim viseletet. A fazon hümmögött, majd elment. Később Juli beszélgetett velük, amikoris az egyik megköszönte, hogy érdeklődünk Egyiptom és a vallás iránt, és ilyen messziről eljöttünk ide. Persze fotózni nem engedtek vissza.

A következő állomás Qualamut volt, egy hasonló régi városka, mint Al-quasr, de sokkal igénytelenebb, lepukkantabb állapotban. Többször hozzánk csapódtak a helyi lánykák, érdeklődve szemléltek minket a lakók, hisz erre ritkábban téved fehéregér.

A legnagyobb élmény az volt, amikor az egyik utcácska egy szűk, takaros, tiszta, hagyományosan formált udvarban végződött. Épp csak le akartam kapni a látványt, de előjött a ház népe, öregnéni, öregbácsi és a szintén koros lányuk. Láthatóan nem voltak itt gyermekek. Mivel teát nem akartuk elfogadni, mandarinnal kínáltak bennünket, én pedig húzattam velük tarot kártyát. A fiatalabb asszony a Papnőt, az öregnéni a Királynőt, az öregbácsi pedig a Földanyát húzta. Nem beszéltek angolul, de egyiptomi arab kisokosommal lefordítottam nekik a kártyák címét.

Majd újra megálltunk egy régi temetőnél, ahová már Mohammed is jött velünk fotóalanynak, de a kép végeredménye, végállapota előtt megint leállítottak bennünket. Nem értettem, mi folyik itt. Jó, nyilván a temető szentségét sértettük, de most semmit nem tettem, tettünk, csak éppen szerettem volna egy szép képet készíteni. Dühös voltam, de megtanultam már elfogadni, hogy örüljek annak, ami sikerül. Így ma egy kép lett igazi, a legelső, s ennek örültem.

Végül megálltunk egy forrásnál, s Mohameddel együtt megfürödtünk benne. Itt nem volt kiképzett medence, csak a természet által képzett mederben bugyborékolt a víz, s ha odamentünk, ahol bugyborékolt, elkezdett lefelé húzni a híg iszap. Persze sofőrünk fantáziája beindult látva az európai feredőző lyányokat, de mit bántuk mi, legalább szereztünk neki izgalmas perceket.
Végül Mutban benéztünk a rendőrörsre, ahol Homda letelefonálta egy kackiás vidám rendőrbácsival, hogy nem kérünk rendőri kíséretet. Az tiszetesúr rém boldog volt, amikor fotózkodni kezdtem. A szállás itt a Gardens Hotelben jó, de nem oly szívélyes, mint ahonnan jöttünk.
Lementünk az utcára éttermet vadászni, s valaki megfogott bennünket, és elvezetett az apja éttermébe. Ott találkoztunk egy spanyol párral, akik még Kairóban autót béreltek, s azzal járják be az oázisokat. Nem engedték meg, hogy a szimpatikus asztalhoz üljünk, mondván: ott az egyiptomiak ülnek. Az étel száraz volt és drága, de elszórakoztatott bennünket a tulajdonos másik fia, desertfox, aki mindennek elmondta magát, masszőrtől túravezetőn keresztül zenészig, de biztosan igazat mondott. Engem igen kedvesen Virágsivatagnak keresztelt el. Ez a név nagyon tetszik. Aztán ott lógott mellettem az internetezőben, ahol valami rémes lassúsággal töltöttem fel a blogra a képeket, úgyhogy közben megmutogattam neki a netről egész munkásságunkat. Végig ott duruzsolt a fülembe, teáztatott, s mesélt intim részleteket az életéből…

A belső oázisok világában

2007-02-05T11:35:00.000-08:00

Január 29.

Hajnal hétkor a recepciónál találkoztunk koreai útitársainkkal. A csomagmegőrzőben elhelyeztem két tömött nejlonzacskót – melyeken a későbbiekben történő szakadás végzetes lehet majd, ha a sok apró lim-lom, pálinkás- és borosüveg szerteszét potyog a rumlis szertárban. A tetejébe nyomtam Mahmud hálózsákját, mely már most egy műtárgy lepkés csomagolópapírban celluxszal körbetekerve, rajta az Alitália címkéi, valamint magyar és arab címzés – az arabot előző nap tette rá Mahmud ( a recepciós), amikor még úgy volt, hogy feladom, mielőtt még elmondta, hogy a csomag tizenöt napig utazna.

A Dahabban három Mahmud is van. Egy takarítófiú, s az a Mahmud, aki most kitaxiztatott minket a buszunkhoz. Mi fejenként ugye 400 LE-t fizettünk a kétnapos trippért, Koreai barátaink egy napért fizettek 500-at, mégis három csaj hátul, s Mahmud a koreai srác ölében elöl ült.
Bahariyában egy Mohi nevű ’funny face’-t (még a recepciós Dina jellemezte így) kellett keresnünk, s amikor leszálltunk a buszról egy fogatlan mackónadrágos ember kérdezgette is, hogy ’magar-magar’? A dzsippben hasonlóképpen helyezkedtünk el, mint korábban a taxiban, csak most egy ’Lotvi’-hoz hasonló nevű fiú ült a ’kutyaülésen’, azaz a kéziféken. Később említette, hogy Líbiából származik, aminek megörültem, mert engem ő nagyon emlékeztetett Lotvi-ra, a siwa-i líbiai fiúra, aki a siwa-i fürdőzős esténken zenélt nekünk, s aki állandóan a barátnőjével turbékolt telefonon. Amikor ezt megosztottam vele, elszomorodott; vagy csak nekem tűnt úgy? – nem tudom.
Mahmud Eed múzeumhoteljébe érkeztünk. Nagyon fel voltam villanyozva, mert a buszút alatt kapcsolatba léptem végre Mahmouddal, s azóta többször felhívott. Mondta, hogy nagyon hálás az sms-emért, mert pár napja ellopták a telefonját, s ezzel minden telefonszáma eltűnt, köztük az enyém is. „Miért nem Siwa-ba jöttél Sofia, miért? Innen együtt mehettünk volna, de így, most nem indulok neki…” – mondta, mikor javasoltam, hogy érjen be minket egy napi 100 pondos dzsippel Farafrában. Nagyon jó volt hallani a hangját. Azután megint felhívott, és nevetve mesélte, hogy most telefonált neki valaki Bahariyából, hogy látott engem. Nevettünk. Ilyen kicsi az oázisok világa. Megérkezik az európai nő egy háromszáz kilométerre fekvő oázisba, s őt erről máris értesítik… Fájt a szívem, s Bahariyát Mahmoud emléke, hiánya töltötte be számomra.

Pedig Mahmud Eeds lelkesen mutogatta közben agyagszobrait, saját maga építette múzeumát. Tóbiásra emlékeztetett fanatizmusa, állandó tevékeny lénye. Nagyon rosszul beszélt angolul, de bájosan. A koreaiakkal megebédeltettek bennünket, majd őket elvitte Mohi, mi pedig újabb Mahmudunkkal maradtunk. Három fontos ember van Egyiptomban, s mind a hármat Mahmudnak hívják – gondoltam később.
Aznap elvitt a közeli ’angol ház’-ba, fekete bazaltlapocskákból épült ház romja egy közeli ormon, s itt lenakkoltam első animációmat. Mahmudnak bejött, hogy ilyen művészcsajokat bíztak rá, mondogatta, ’ártist gudd’, s később lelkesedett korábbi fotóimért is. Sokszor elmondta, hogy szeretne velem, velünk közös kiállítást majd Magyarországon, s az eladott szobrainak árát az árváknak adná. Ja, és a szobrokat ott helyben készítené el, akár, hogy ne kelljen őket szállítani. Dzsippezgetés közben megtanított arabul számolni, majd elmentünk egy iszonyú forró forráshoz. Ezekben az oázisokban kulcsluk alakúak a medencék. Fent, ahol a kilométer mélyről felszivattyúzott víz beleömlik, kör alakú, s ebből indul egy hegyes háromszög. A körben csak lubickolni lehet, lejjebb pedig, a háromszögben szappannal mosakodni. De itt csak épphogy a lábfejünket próbáltuk belemártani, mégis még tíz perc után is minduntalan ki kellett rántani, nem tudta megszokni a víz hőmérsékletét.
A vacsora a családjánál volt. Felesége, egy felpuffadt fiatalasszony, 5-6 éves lánya és fia, illetve a bátyjának lányai is velünk voltak, s később az egész család elkísért bennünket az újabb jelmezvásárló körútra, ahol végül egy homokszínű köntös-homár együttest sikerült vásárolnom. Nem volt semmi ez a bolt sem. Belépett az ember egy nagy szobába, melyben ömlesztve voltak a lábbelik, s épp csak egy kis járás volt hagyva közöttük. A falon rengeteg elég csúnya ruha lógott. Emitt egy nagy kupac játékból válogatott a kisfiúnak az anyuka, amott a család éppen vacsorázott… Útközben beszélgettem Hadeer-rel, a báty tizenhét éves lányával, aki tervei szerint Kairóba megy majd egyetemre politikát hallgatni. Később kiderült, hogy a báty bíró.
Juli nagyon vágyott rá, hogy elmenjünk egy beduin koncertre, s nekem sem volt ellenemre, de már nagyon fáradt voltam, hiszen az éjjel három órát sem aludtunk. Beléptünk egy nagy jurtaféleségbe. Ez a zene a ’harából’ szól. Az ember csípője természetesen mozogni kezd, s a szív megtelik boldogsággal.

Szemben ült egy bajuszos Szaddam Husszein alkatú férfi, merevn mozdulatlanul, szemét előre szegezve, kezében a szamszimijja, az a hárfa-szerű líbiai lant, melyen a szívai fürdőzős esténken a fiúk játszottak nekünk. Timtimijitimtimijja timitimtimijjatimitimtimijj… s torz hangosítással kántálták rá a dalt. Juli szerint improvizatív az egész szöveg. Én nem tudom, meg kellene kérdezni; de igaza lehet, hiszen annakidején a fiúk rólunk költötték a dalt, emlékszem. Ez a férfi nyugalmat árasztott. Lénye arra tanított, hogy bármilyen lelki harcok dúlnak bennem, kifelé naturalitást tanusítsak. Juli vette az egész koncertet, s közben táncolni kezdtünk. Finoman. Én mögé ültem, s csak a vállunk s a fejünk mozgott együtt, ütemre, mégis tökéletesnek éreztem a pillanatot. A fehér zene különös muzsika… emlékezem vissza a Selyem c. könyv előszavára. Adri, emlékszel? Ilyen volt most ez is.

Január 30.

A sivatagi turistakirándulásunk napja.
Délelőtt még megörökítettem Mahmoud Eed remekművének néhány arcát, s ebben egy kisfiú volt segítségemre.

A Fekete Sivatagban a homokot apró fekete kavicsok borítják, a Fehér Sivatag gombaterületre és szfinxterületre osztható – ez utóbbit én neveztem így el. Haladtunk egy kafeteria, egy útszéli állomás felé, ahol az általunk hozott ételből ebédet készítenek majd nekünk. Emlékeztem, hogy Mahmud tudni akarta, mennyi az idő, hát kivettem a kabátom zsebéből a telefonomat, és ránéztem: két óra volt. Akkor még nem tudtam, hogy ekkor fogom kézbe utoljára. Mahmud hálás volt figyelmességemért.

A fogadóban ki volt akasztva jópár sárga és piros fonállal hímzett fekete beduin galabijja. A tulajdonos mondta, nyugodtan próbáljam fel azt, amelyik megtetszett. Hátramentünk a fogadótérből leválasztott hálószobájukba, s ott levetettem a kabátkámat, hogy rám jöjjön a ruha. A kabátot, azt hiszem, hogy megfogtam, és az ebédlő asztalunkhoz vittem. De nem. Itt a fotón nincs mögöttem a kabát!

A székemen feküdt a fényképezőgép táskája is. Ebéd után, mivel rám öntötték ezt a ruhát, megalkudtam rá, és egy szép csipkés fekete kendőre, amit az asszony közben szintén a fejemre tekert. Az asszonynak már nagyon nagy volt a pocakja, mondta, három hét múlva érkeznek az ikrek, Inshallah, negyedik-ötödik gyermeke. Szépen elbúcsúztunk, s csak tíz-húsz kilométer múlva vettem észre, hogy nincs meg a kabátka, s ezzel együtt a telefonom sem. Mahmud azt mondta, hogy következő nap visszamehetünk vele érte.

Útközben két határállomáson haladtunk át; a katonáknak el kellett mondanunk, kik ezek a lányok, honnan jöttek. Hol egy zacskó cukrot nyomott Mahmud a kezükbe, hol egy doboz teát, hol megkért, hogy sodorjak egy cigarettát az egyiknek. Gyorsan megalltunk a Kristalyhegynel, a kovetkezo fotot ott keszitettem:

A sivatagjárás hangulata a szokásos volt. Menni, menni, figyelni, megállni, gyorsan fotózni. Épphogy naplementére érkeztünk meg a Fehér Sivatagba, s nem is sikerült igazán szépet fotóznom, s különben is bosszantott a rengeteg mindenhol jelen lévő keréknyom. A gombáktól átralliztunk a szfinxek közé; turistákat szállító dzsippek hada csatlakozott hozzánk. Olyan volt, mint egy jelenet a Csillagok háborújából. Minden dzsippes kiválasztott egy szfinxet, s az autó mellé csinos kis szundihelyet eszkábáltak. A többiekét nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy a miénk lett a legszebb, hiszen barátunk nem akármilyen művész ám, még a televíziónak is tervez díszleteket. Elővette az enteriőrjébe illő kisasztalt és a sishát, majd teafőzéshez látott. Vacsora után pedig megkérdezte, hogy nem zavar –e minket, ha előveszi agyagos zacskóját, s elemenként felhordva a vonásokat gyors mozdulatokkal elkészített egy fejet. Mivel majdnem telehold volt, úgy döntöttem, hogy kihasználom az éjszaka nyugalmát. Végre nem kellett rohanni. Kiválasztottam az egyik szfinxet, mely fölött az esthajnalcsillag ragyogott, s újabb animáció készítéséhez láttunk.

Január 31.

Szerettünk volna korán felkelni, hogy több időnk legyen fotózni, de csak a számos réteg alól kisandítva konstatáltam a bíbor ég alját s az előtte magasló sziluett-szfinxeket, mert olyan hideg volt, hogy behúztam a nyakam biztonságos páncélom alá. Pisikörútján, Juli apró olvadt fekete kövekre bukkant, s én megörültem, hogy találtunk Apának meteoritszilánkokat, de később kiderült, hogy ilyen olvadt fekete morfománból arréb tömegek hevernek, így a meteorit lehetőségét elvetettem.
A délelőtti fény alkalmatlan szép képek készítésére, én mégis két ízben megpróbálkoztam vele lelkiismeretem megnyugtatására egyszer egy óriásgombánál, majd Mahmud mélyen bevitt minket az Agabatba, egy hegycsoportba, mert előző este olyan szépen festett egy kétpúpú hegy a lemenő nap fényében, de most csak hőség volt, és a mindent elborító reflexek krémköde.
Gyászos érkezés a tegnapi fogadóba: a kedves mentémnek nyoma veszett. Gyanakodtam, hogy nem akarják visszaadni, s nem hittem el, hogy nem vették észre, amikor ott felejtettem. Azt mondták, hogy sokan megfordulnak erre, biztosan egy vendég vitte el. Mindenféle ajándékokkal próbáltak lekenyerezni, de nem fogadtam el. Megkérdeztem a Tarot-tól, jó emberek –e. A sorskereket kaptam válaszul: is-is. Aztán megkérdeztem, itt van –e a kabát, melyre a Földet húztam. Tehát azt, ami oly közel állt hozzám, el kell engednem. Hanna még megtanította nekünk, melyik kártya jelenti az igent, s melyik a nemet, de nem volt közötte a Föld, de azt gondolom, hogy a Föld jelentése: nem. Ekkor egy nagy fekete bogár mászott előttünk az aszfalton: szkarabeusz formája volt. Szándékomat, hogy visszaadom ezeknek a népeknek a tegnap vásárolt holmit, beteljesítettem, s az asszony kezébe nyomtam. Szívből megbántódott, s ebből megértettem, hogy nem bűnösök. Rossz érzésemet így magam felé fordítottam, s most rajtam volt a bocsánatkérés sora. Az út porából, ahol a Farafrába tartó buszra vártunk, visszamentem a bolthoz, megszorítottam az asszony kezét, és bocsánatot kértem tőle. Így legalább nyugodtan viselhetem majd a galabijját.
A buszra hátizsákostul felnyomorodtunk. Rögtön beszédbe elegyedtem hátul egy holland csapattal, egy testvérpár és egy hozzájuk csatlakozott fiatal zenész honfitárs. Mondták, hogy ők kihagyják Farafrát, és egyből Dakhlába mennek. Felvetettem Julinak, tegyünk mi is így, s neki is szimpatikus volt ez a terv. Éppen nyugodtan elkezdtem olvasgatni a lonely planetet, amikor megszólított a mögöttem ülő, alvó kisfiát tartó nikob-os nő. Egy órát beszélgettünk egészen Farafráig. Hogy miről? Az iszlámról és a kereszténységről, Európáról és az arab világról, Istenről. Azt mondta, hogy az első pillanatban megszeretett. Fizikoterapeuta Kairóban, s most első éves a pszichológián, ahová eredetileg szeretett volna járni, de a szülei a fizikoterápiát preferálták. A férjével együtt dolgozik, s majd tervezik, hogy esetleg kimennek Kanadába folytatni a tanulmányaikat. A nikobot nagyon szívesen viseli, a munkahelyén is, mert segít betartani a Korán előírását, miszerint idegen férfi szemébe nem nézhet, s a férfinek is segíti ezzel a helyzetét, hogy csak a saját feleségére nézzen. Nagyon kedves, határozott, bátor, kiegyensúlyozott embernek ismertem meg. Mielőtt leszállt, telefonszámot cseréltünk.
A könyvből kinéztem egy kis hotelt Dakhla egyik mellékfalujában, Al-Quasr-ban, Mohammed hoteljét, melyről a könyv melegen nyilatkozott. Említettem a hollandoknak, hogy mi nem megyünk el a ’fővárosba’, Mutba, hanem harminv kilométerrel előbb leszállunk. Kedvük volt csatlakozni hozzánk.

A buszmegállótól pár lépésre itt ez a kis panzió. Némiképp hasonlít a Juszif Hotelre is, csakhogy itt Mohammed, egy negyvenes kis növésű, arányos testalkatú, nagyon barátságos, értelmes, segítőkész ember a tulajdonos, aki a szakács is, a turistaszervező, a mindenes itt. A földszinten van a kis ’kocsmája’, ahol csak férfiak ülnek, éppúgy, mint otthon, csakhogy teát iszogatnak és sishát szopogatnak. Az emeleten egy verandára érkezünk. Ez a beszélgetések és az étkezések színtere. Innen nyílik a közös, kihasználatlan társalgó, majd ebből a négy szoba. Még időben lecsaptunk a két duplaágyas csinosabb szobára, s a hollandokat tessékeltük be a három duplaágyasba, ahol kicsit büdös volt.

Mohammed mesélni kezdett, s rögtön említette, hogy lakik itt egy holland fotós a szomszédban. Azután felbukkant egy német hölgy is. Mondta, csak azért jött be, hogy felmenjen telefonálni, mert csak a tetőn van térerő. Kiderült róla, hogy itt a faluban épített házat, s hamarosan az is, hogy táncmeditációval foglalkozik. Huúuh, gondoltam, egy újabb önjelölt misztikus. És micsoda az a táncmeditáció? Különböző néptáncokat, táncelemeket vesznek, majd azt figyelik, hogyan hatnak a mozdulatok a testre. Csoportokat vezet már régóta Németországban, s néhány éve ide, Al-Quasr-be jött a csoportjával, s abban a hotelben szállt meg, amely mellett most a háza áll. Mondta, hogy holnap utazik vissza Nürnbergbe, de ha az innen hét kilométerre fekvő forrásnál, Bir El-Gebelnél járunk, nézzünk be hozzá. Vitessük ki magunkat autóval, s majd inkább visszafelé gyalogoljunk, mert úgy egyszerűen csak az ormon álló drága hotel felé kell tartani, s ez a sivatagon keresztül nagyon szép séta lesz. Azután elővettem a fotóimat, s mutogattam a hollandoknak. Stephan, aki Jannal, a testvérével utazik, elmesélte, hogy korábban napelemekkel kereskedett, járt más afrikai országokban is, de Magyarországon, Pécsett szenvedett autóbalesetet egy évvel ezelőtt, s azóta még a felépülés stádiumában van. Egyébként filozófia szakot végzett, elég magának való kritikus ember volt. Amikor Homda (Mohammed) az orrunk elé tette a szállókönyvet, s én arabul írogattam be az adataimat, majd büszkélkedve megkérdeztem, jó -e, amit írtam, megjegyezte, hogy látja, én a bókokból élek. Meghökkentem, de igazat adtam neki. Közben Homda már tálalta a vacsorát, s egy mogorva ember segédkezett neki. Kérdeztem tőle valamit arabul, azt kérdeztem, hogy a tányéromban a virágot úgy hívják –e: ’folla’, miután kiderült, hogy ő az a bizonyos holland fotós. Hamar fény derült kilétének részleteire. Van tizenkét tevéje, s ezekkel rója a sivatagot. Hat hétre indul el általában egyedül a tevékkel, és soha nem ül fel rájuk. Minek neki a tizenkettő, kérdeztem. Elszaporodtak, de a felére mindenképpen szüksége van. És különben is, egyszerre egy vagy kettő mindig vemhes, azok nem cipelhetnek, elég nekik a saját hasuk. Egy nyolc napos távra nyolcvan liter vizet visz magának, s ehhez jönnek az egyéb felszerelések. Csak nőstény tevéi vannak. Két éves kor fölött nehéz bánni a hímekkel, mert még az embertől is át akarják venni a hatalmat. A hím tevéket tehát megeszik. Kairó utcáin például jobbára csak tevehúst lehet kapni, állította. A legjobb hímeket megtartják párzónak, de a többire nincs szükség. Ő fotós, s mostanában makroképeket készít. Azok azért jók, mert bármerre lehet őket forgatni. Néhány hónapra hazamegy, hogy különböző anyagokra kinyomtattassa a képeit, majd nyolc hónapra vissza. Megy a bolt, eladja a képeit. Homda szomszédja, egy háza és egy étterme van itt, s most építi szintén a Bir El-Gebelen a tevekarámja mellé az újabb házát, ami azért lesz jobb, mint ez, mert kevésbé luxus, s együtt lakhat a tevékkel.
Mondtam Homdának, hogy kimennénk a forráshoz, amit a német nő ajánlott, de mondta, hogy ő tud egy jobbat, és az nem kerül pénzbe. Benyomódtunk heten egy személyautóba, s végighaladván Al-Quasr-on egy újabb kulcsluk alakú medencéhez érkeztünk. A taxis az autóban üldögélt, míg Homda galabijjában vidáman a lábát lógászta a kerek és a háromszög alakú medence rész között a vízbe, szemérmetlenül szemlélgetve minket, ahogyan öltözünk, vetkőzünk, élvezkedünk. A víz jólesően forró volt, de nem lehetett sokáig bírni. Egy idő után jó volt kifeküdni a partjára és nézni a csillagokat, majd vissza.

Február 1.

Bár elmeséltem mindenkinek, hogy ma szülinapom lesz, ez inkább azért volt, hogy ne kelljen magamba tartanom, meg, hogy szülinapomra való tekintettel menjünk fürdőbe. Azt hiszem, én január 31-én szeretem ünnepelni, tudván, hogy hajnalban születtem, így előző este van az utolsó nap, hogy még nem vagyok egy évvel idősebb. Reggel be akartam gubózni és naplót írni és a képekkel foglalkozni. A többieknek mehetnékjük volt, hát mentek. Megnézték a középkori kisvárost nélkülem.
Délután már együtt látogattuk meg a német nénit, Friedelt, Bir El-Gebelen – ami azt jelenti: a hegyi forrás. Jan, a riporter, azt tűzte ki célul magának, hogy itt élő vagy tevékenykedő külföldiekkel készít riportokat, s most a néni volt az alany. Több szuper mikrofon volt nála a kamerájához, melyek közül Juli egyet meg is vett tőle még délelőtt. Friedel kötélnek is állt, szívesen mesélt valóra vált álma viszontagságairól. Előző este Erik elmondta nekünk, hogy Friedel nem jó lóra tett, nem jó tanácsadót fogadott a ház építéséhez: a szomszédos hotel vezetőjét. Nem mondták el neki, hogy mivel a háza lejjebb épül, mint maga a hotel, komoly veszély áll fenn, hogy a forrásvíz kimossa a talajt a ház alól. Most Friedel elmondta, hogy másfél méter kavicsot, helyi követ hordtak a ház alá, de Erik szerint ez sem megoldás, mert a talajvíz majd lejjebbről fog elbánni vele még néhány év alatt. Nem tudom, mi az igazság, mindenesetre a néni háza csodálatosan szép. A befoglaló forma kör alak, a kapunál pedig befelé egy kör alakú belső udvar, ezzel szemben pedig egy kupolás apszis-forma hasasodik ki a külső körből kifelé. Az udvar körül ennek megfelelően nem négyszögletes szobácskák, termek, melyben egy-egy gyönyörű türkiz-piros színű beduin szőnyeg párnácskákkal a vezetett csoporttréningjeinek színhelye. Juli megkérte, hogy doboljon nekünk, sőt ő maga is megfogott egyet az egyik térben elhelyezett sámándobokból, s Friedel beleegyezett, hogy vele doboljon. Friedel az egyik vállához szorította, s a másik kezével a puha dobverővel gyors ütemben ütni kezdte. A dobok öblösen zengtek. Az mondta, ez a Föld szívritmusa. Az ablakon kinézve a szemközti plató sziklameredélye, a közeli agyagszfinxek és homokdűnék tekintettek vissza ránk. A kapun kilépve viszont vízzel elárasztott füves pálmás kertbe léptünk.

Homda azt javasolta, hogy visszafelé a sivatagon át tegyük meg a hétkilométeres utat hazáig. Neki is indultunk, de a célpont, a hegyormon álló hotel eltűnt a szemünk elől.

Jan szeretett volna velünk is riportot készíteni. Izgalmas vállalkozásnak tartotta már azt is, hogy két európai lány muszlim nőnek öltözve járja Egyiptomot. Fel akart venni egy fotózást, majd riportot készített mindkettőnkkel. Megkérdezte, hogy mért használom a muszlim vallásos női viseletet. Beszéltem a fekete és a táj kontrasztjáról, és arról is, hogy én nem megbotránkoztatni szeretnék ezzel senkit, hiszen a képek éppen arról szólnak, amit ők hisznek: bárhol vagyunk, az a templomunk. Különösen igaz ez a természetre és a sivatagra. Képeimen ez a muszlim nő mászkál és imádkozik a sivatagban, romvárosokban. Szerintem ezek a képek hozzájuk és róluk szólnak.
Már nagyon sötétedett, s mi kicsit el voltunk veszve, persze nem nagyon, hiszen a hátunk mögött volt az orom, s a falu csak attól elfelé lehetett. Közben feljött a telehold is csodálatosan a háttérben. Megálltunk még egy kép erejéig, de Simonnak, a harmadik holland srácnak, már nem volt kedve tovább rostokolni. Aztán mégis beértük őket Jannal, aki megvárt minket, s együtt bandukoltunk a holdfényes sivatagon át; közben a magyar csajok röhögcséltek hátul, mint a gimnazisták. A pusztában lukadtunk ki az autóútra, s sejtettük, hogy vár még ránk egynéhány kilométer a hotelig, s hiába próbáltunk stoppolni, nem állt meg senki. Egyszer csak szemből érkezett egy minibusz, hirtelen balra rántotta a kormányt, s íme, Homda jött értünk szintén Mohammed sofőr barátjával, s a tündérmese ’happy end’-del végződött. Otthon megint főtt étel várt bennünket, Homda nagyi gondoskodó keze nagyon jól esett mindahányunknak, aki a végére sütött nekem igazi arab édességet is. Elkezdték énekelni a happy birthday-t, de megkértem őket, hogy valami igazi holland dalt énekeljenek. A testvérpár elnémult, de Simonnak, aki egyébként zenész, három is eszébe jutott, amiből az egyiket végig is énekelte nekem. Ez volt a legnagyobb ajándék.
De a party sem maradt el a nap végéről! Egy újabb szerencsétlen nő adta be a derekát, s még az egész életre szóló gyász előtt fehérbe öltözött. Kibattyogtunk az egyik utcában felállított mulatságba. A pár egy emelvényen ült, s aki fizetett, felmehetett gratulálni. A férfiak a férfinak gratuláltak, a nők a nőnek, s a másik félnek épphogy megszorították a kezét. Nagyon szép pár volt, egyikük sem tűnt olyan fiatalnak. Vacsora közben Erik még kiselőadást tartott az itteni házasodási szokásokról, úgyhogy épp eléggé forgott már a gyomrom. A férfiak, az élelmesebbje még gyakorlatot szerez a nőkkel (turistákkal, kurvákkal, vagy egyéb verziók), de a feleség szűzen kell, hogy a házasságba lépjen, melynek tényét ellenőrzik az esküvő napján. Farafrában végigfotózott egy esküvőt. Mesélte, hogy a nászéjszaka előtt valaki felvilágosítja a párt a szex rejtelmeiről. Ebben az órában előtte állt egy öntelt pasas és egy megszeppent lányka. Később pedig, amikor a férfit arról kérdezte, hogy milyen a feleség, azt válaszolta: „Elveszek egy másikat a szomszéd faluból, mert az forróbb vérű.” Hogyan is lehetne egy nő rögtön az elején forró vérű? Még Európában sem tudja a férfiak nagy része, hogy egy nőnek időre van szüksége arra, hogy beletanuljon, hogy belejöjjön a szerelmeskedésbe. Hát itt? Vajon itt hány nő képes élvezni az együttlétet? Kérdeztem, hogy szerinte mi a helyzet a szerelemmel? Nem ismerik, válaszolta. S ha mégis? A lányt rövid úton eltüntetik. Például bezárják otthon a pincébe, s nem jöhet ki hosszú ideig, mert az ilyen szégyen a családnak. Pedig a felvilágosultabbak számára létezik egy átmeneti helyzet: vannak klinikák, ahol újra tudják varrni a szűzhártyát. De itt nem alkalmazzák. Ijesztően férficentrikus világ ez.
Az esküvőn nagy zenebona szólt, s ott volt a falu apraja nagyja. Az ablakokból lánycsoportok bámészkodtak. A tér közepén két srác izgalmas csípőtáncot lejtett. Lassú, repesztő elektronikus basszus, s a csípők lendülnek jobbra előre, majd megáll, balra előre, majd megáll. Cserfes lánykák jönnek oda beszégetni. ’Ana mish aerf’ (nem értem), kellene mondanunk, de akkor még nem tudjuk. Jó lenne arabul beszélni, de a nyelvtanulás nagyon lassan megy.

Február 2.

Boldog születésnapot, kedves Barátom, Illés! Immár Te is átlépted a küszöböt.
Gyönyörű napsütés és szél.
Nagymosás. Ruhák lengedeznek fent a teraszon. A sálak egy perc alatt a kezemben megszáradnak.
Délután séta a közeli agyagedény-gyárba. Egy lány, aki fonott kosarakat árul, mellénk szegődik. Matematikusnak tanul egy nílus-deltai városkában, s most a PHD-jére készül, illetve segít az édesanyjának árulni a portékákat. A bácsi, aki a képen is szerepel, éppen madáretetőket készít, egyiket a másik után. Az udvar többszintes, itt-ott nagyobb csoportokban száradnak a kiégetésre váró tárgyak.

Az óvárosba szeretnénk bejutni, de ki kell játszani a turistakísérésre odarendelt őröket, így fölfelé kanyarodunk. Julinak elege van a sok helyi gyerek visítozásából, tapperolásából, joggal – s most különösen veszélynek tettük ki magunkat, mert színes sálakat kötöttünk a fejünkre. Kupolás lakatlan házikókra bukkanunk a sivatag határában, de nem öltözik át, mert fél, hogy akkor odasereglenek a gyerekek. Megértem, de szomorú vagyok. Végül bemegyünk az óvárosba, de már nagyon sötét van, így következő délelőttre halasztjuk a fotózást.

Kairói fogság

2007-01-28T13:05:00.000-08:00

Január 27.

Beugrottunk Hakim nagybátyjának a boltjába, hogy átadjuk a Hakimnak szánt fotókat az együtt töltött napról. Csak a bajuszos kaszanova volt ott, a nagybácsi, aki Suzit megmasszázsolta annakidején. Lassan felderengett neki az arcom, megismert. Azt mondta, ha ilyen kedves vagyok, hogy az unokaöccsének ajándékot hozok, viszonozni szeretné, s megkérdezte, mi a kedvenc illatom. Mondtam, hogy a lótusz. Erre kitöltött nekem vagy huszonöt milit a zöldlótuszból, majd felkért, hogy válasszak hozzá egy csiribiri üvegcsét is. Vonakodtam, mondtam bőven elég az olaj, de nem tágított. Rendben, közelgő születésnapomra hivatkozva elfogadtam. Csücsörítő szája azonban jelezte, még más hálát is vár, de illedelmesen megtagadtam.

Közben Hakím is befutott. Elvitt egy közeli ful-kifőzdébe bennünket. Az asztalra olyan ful került, ami látványra nyers tojással volt leöntve, de később kiderült, hogy valami sárga fűszerrel kevert étolaj volt, valamint fetás-paradicsom-mix, és mosogatóléízű savanyúságok, köztük hagyma, retek, paradicsom. Néha undor kerülgetett, mégis a jó étvágy győzedelmeskedett. A szomszédban ittuk meg utána a sájt. Felfedeztem, hogy ez az a hely, ahová még Ahmed vitt el bennünket Zsu első estéjén. Hakím dühösen mérte végig a még rajtunk kívül itt teázó és sisházó fejfedő nélküli lányokat. Ezek azok, akik havonta váltogatják a pasijaikat; az ő szívük nem jó. Megvetette őket. Arról beszélt, hogy ilyen helyre nő, csak a férjével jöhet, kivéve persze az európai lányokat, és elítélte a házasság előtti szexuális életet. Próbáltuk felvilágosítani, hogyan is gondolkodik a legtöbb európai erről, de feleslegesnek bizonyult. Jobb is meghagyni a hitében. De mégis. Mégis hatottunk rá. Korábban még Egyiptom számára a legjobb ország volt, ahonnan nem is vágyódik el, most azonban elmesélte, hogy ő, aki nem volt három évig katona, nem is hagyhatja el soha ezt az országot. Ő és a hozzá hasonlók karanténben vannak. Aha. Szóval ez a sok fekete egyenruhás őr az utcákon nem más tehát, mint szolgálatát töltő egyiptomi katona, értettem meg végre. Egy kiút lenne számára, vallotta be: ha elvenne egy európai nőt. Akkor azonban ki is tessékelnék az országból!
Ez volt tehát a mai lecke, s Mahmudra gondoltam.
Metróval tartottunk Ókairó felé. Ókairóban van egy nagy kopt múzeumi terület, de ide most nem mentünk be, hanem Hakím javaslatára tervbe vettük a szép Amr ibn al-As mecset meglátogatását. Az utcai árusoknál hemzsegtek az arabus lámpások – jó volna vinni belőle egyet majd haza.

Ahogy a mecsethez közeledtünk, felfedeztem, hogy nem máshol járunk, mint a Hesham féle nagymecsetnél! Az utcán fekete ruhás asszonyok csoportja gyülekezett, akik hangosan kiabálni, sírni kezdtek. Egy temetés előzöngéje volt ez az aktus.

Odabent így nappal már nem volt annyira meghitt, mint első alkalommal, mégis több órát eltöltöttünk itt. Juli felvette a kislányok énektanulását, én csak egy-két fotót készítettem. A temetésből később is csak egy fűvel borított koporsót láttunk.

Om-Kolthum múzeuma sajnos hatkor már zárva volt. Om-Kolthum, híres klasszikus egyiptomi énekesnő, aki beduin fiúnak öltözve énekelt sokáig, s aki a hetvenes években minden csütörtökön élőben szólt a rádióból és hetvenezer ember hallgatta. CD-jeit Juli begyűjtötte nemsokára Zamaleken. A múzeum sarkán megkérdeztük, hogy merre mennek az ott várakozó buszok, s ami Zamalek mellett ment el, arra felszálltunk. Ötven piaszter, azaz kevesebb, mint húsz forint volt a viteldíj.

Megint, mint anno Zsuval gyalogoltunk a Július huszonhatodika felüljárója alatt, csak most éppen a szigeten, de a környezet pontosan olyan volt, mintha a Midan Ramses felé közeledtünk volna.
Zamalek olyan, mint egy európai nagyváros külvárosa. Lepukkant és jellegtelen, mégis drága; bár lehet, hogy nem sétáltunk itt eleget. Egy pizzériájában jó drágán ettünk egy sületlen marghareta pizzát.

A Dahabba visszagyalogoltunk innen azon a parton, ahol Zsuval korzóztunk, csakhogy most elmaradt a sok ’velkáminídzsipt’ a fejkendőnk miatt. Szorongtam, hogyan döntsek. Juli komoly, praktikus érveket sorakoztatott fel amellett, miért nem kellene a Síwa-Mahmud problematikával ennyit törődnöm. Este a kártyákat hívtam segítségül. A kérdés az volt, hogy Síwa vagy Bahariya felé induljunk, mely magában foglalta, hogy meglátogassam –e Mahmudot, vagy sem. A válasz az első utirányra a Papnőt és a Mérsékletet adta ki, melyet úgy fordítottunk, hogy egy női lelki belső út várna ott rám, melyet higgadtan, magamban kellene megoldanom. A bahariya-irányban a Mágus és a Nap állt; az alkotás és kiteljesedés lehetősége. A Nap jelentheti azt, hogy Julival egymásra hangolódva alkotunk, de jelentheti az önzést is. Mahmud, a recepciós fiú annyit fűzött mindehhez - mert őt még novemberben beavattam siwa-i barátom létezésébe - hogy az első útirány Julinak is nehéz lenne. Szumma szummárom, eldöntöttem, hogy kis cimborámat csak február tizenöt után látogatom meg, s Anyu érkezéséig maradok vele, ha az istenek is úgy akarják, Inshallah.
Nem maradt már más hátra, mint szanálni a hátizsákom tartalmát, s a felesleget összecsomagolva a Dahab raktárában letétbe helyezni, s felkészülni az útra, melyet már meg is szerveztek nekünk: három nap, Bahariyában, a Fekete sivatagban, a Fehér sivatagban végül Farafrába érkezéssel. Étkezésekkel és a dzsippezgetéssel együtt fejenként négyszáz pondot nyomunk érte.
Meglátjuk. Ami biztos, hogy ezen elhatározás lendületet ad.

Január 28.

Délután lementünk az utcára, s összefutottunk Hakímmal a parfümbolt előtt. Elmondta, hogy a nagybátyja ma reggel felmondott neki, mert olyan turistáknak, akik az ő kedves ismerősei voltak, egyiptomiaknak kiszabott árat mondott, s nem a dupla turistaárat. Azt mondta, hogy mostantól az autójával dolgozik. Gondolom, elfuvarozza a delikvenseket Gizába, ahová minket is el akart sütni, illetve a falujába. Így alakul a turizmus Egyiptomban. A népesség élelmesebbje önjelölt turistavezető.
Szerettem volna még jelmezeket vásárolni, visszamentünk a muszlim-boltba, de csak homárokat tudtam venni fehér és halványbézs színekben. Jelen esetben ez a szó a poncsót takarja, melynek rendkívül egyszerű a szabása: egy dupla negyed körcikk, s a csúcsánál ki van hagyva az arc helye. Aki nem nikob-ot hord, de rendes akar lenni, az ilyen homárt visel. Próbálkoztunk még az alatta lévő férfiboltban is, de nem találtak, vagy nem akartak találni Julinak való férfigalabijját. Az Al-azhar-on pedig nem találtunk megfelelő piros kendőt, így nem túl elégedetten haladtunk visszafelé. Betértünk régi Zsuzsával jól bevált internetező helyünkre, ahol végül sikerült is feltöltenem a képeket. De amikor odaértünk foglalt volt minden szék.

Azt mondta a tulajdonos, hogy menjünk fel a fodrászatba várakozni – talán úgy értette, hogy mi is agyusztáltassuk ki magunkat, de mi csak betelepedtünk és néztük, mit takar Kairóban a fodrászat fogalma. Egy nagydarab, kerek arcú, csodásan kisminkelt hölgy ült a székben, akire a fodrász több réteg kendőt csavart fel akkurátusan. A következő lány, aki addig a burák alatt várakozott, szintén több rétegben felhordott mutatós malterréteget kapott.
A Dahabban már égett a tűz, folyt a zenélgetés. Én inkább Fricivel beszélgettem a konyhában, ő is egy recepciós, illetve péntekenként, amikor miszter Mohammednek kimenője van, ő készíti a kávéinkat is. Ki hány éves? Ő huszonöt. Húgai mind férjnél, nagy rajta a nyomás, meg kellene házasodnia. Úgy kezdődött, hogy többször ismételgette: „Take it easy”. Én meg mondtam neki, hogy biztosan hasznos ez a mondás olykor, de ha az ember nem szenved meg a céljaiért, akkor elröpül fölötte az élet. Azt mondta, tudja, de sokszor neki ez segít abban, hogy elviselje, amit kimér rá az élet. Mindenesetre bíztattam, hogy huszonöt év még nem olyan sok, de legfőbb ideje, hogy kitalálja magát, mert most van itt az ideje a szenvedéseknek. Húztunk neki kártyát. Avatónak a Napot húzta, életfeladatnak pedig a Mérsékletet.

Az első péntekünk

2007-01-28T08:40:00.000-08:00

Január 26.

Tegnap péntek volt. Olvastam Mohamed Ali mecsetjéről a Citadellában, hát odavitettük magunkat taxival, s nem tudtam, hogy ez egy turistamecset és itt hiába várjuk, nem szól majd az áhított ’Allah Akbar’ a hangszórókból.

Hanem egy félreeső kismecsetben az őrbácsi beénekelte a tér visszhangját, s Juli felvette. Itt a délutáni imakor mi is velük tartottunk. Aztán sétáltunk egy kicsit a katakombákban, s a várfalon, ahonnan ötkor, záráskor az őr személyesen szedett össze bennünket.

Este a Midan Atabán ismét betértünk egy kuseri-re, aznapi első ételünkre, melyből itt még a sült hagymát is kispórolták, úgyhogy szinte üres tésztát ettünk némi szárazlencsével és paradicsomszósszal.

Majd hosszas keresgélés után két lány megmutatta nekünk azt a boltot, ahol nikob-ot és hosszú fekete ruhát vásárolhatunk. Válogatás közben kiküldtek bennünket az esti ima miatt fél órára. Rengeteg konzervatív nő gyűlt össze a bolt előtt. Amikor végre beözönlöttünk ismét a boltba, mindahány felhajtotta a nikob-ot, s válogatásba kezdtek. Mi is nagy nehezen kiválasztottuk a megfelelő viseletet. Közben az egész bolt tudta már a nevünket, mindenki segített, mosolygott, s angol tudás nélkül értettük meg magunkat.

Abu Sir

2007-01-25T09:32:00.000-08:00

Január 23.

Anyu öt után ért oda hozzám, s akkor realizálta a sok maradékot a hűtőben. Pakolt, és én is. Az autóban tudattam vele, hogy nem kötöttem biztosítást, amitől mérges lett. A reptéren fel-alá rohangáltunk, de végül elhatározta, hogy interneten megköti nekem. Elbúcsúztattak, elintegettek, s amikor a csomagszkennerhez értem, vettem észre, hogy nincs meg a telefonom. Visszakéredzkedtem a vámon, majd Anyu megtalálta a kocsi ülése alatt. Közben Bandinak elmeséltem, hogy tegnap a Westend előtt lelopták a biciklilámpámat, s hogy ez azért történt, mert nagyon fáradt voltam, s ilyenkor nem működik a védőenergiám. Mi jöhet még?

A gépbe épphogy bevágódtam, s már indultunk is. Az út hosszú volt, sokat várakoztunk Milánóban, ezzel az Alitaliás átszállásos jeggyel reggel hetes indulással, félnégyes érkezéssel, nyolc órát tartott. Most nappal utaztam, s láthattam a tengert, ami azt jelentette, hogy olyan volt, mint ha alattunk a felhőkön kívül nem is lett volna semmi; az űrben repültünk. Amit első érkezésemkor mind Kairó fényeinek véltem, az valójában a Nílus-delta sok közeli települése volt végtelen sűrű egymásutánban. Kairó egyre közelebb került. A koszos város felfelé szmogba veszett. Juli bebugyolálta a fejét, mert elhatározta, hogy Kairó nem az ő rövid frizuráján fog mulatni.

Busszal szerettünk volna bejutni a Midan Tahrirra, de nem arra a terminálra érkeztünk, mint a múltkor, ezért egy külön buszra kellett szállnunk, ami levitt minket a préri közepére. Ott egy várakozó tömeg jelezte a buszmegállót. Hátamon a zsákom, ölemen a laptoptáska és a Hasselblad, valamint a másik két gép táskája rám csatolva, karomban Mahmud hálózsákja. Juli Banditól kapott karácsonyra egy olyan hátizsákot, melyre felcipzározható egy kishátizsák, úgyhogy rajta ezen kívül csak a kis hangfelvevője. De ő megmondta, hogy ne hozzak laptopot, és az összes többiért is magamra vethettem. De a Midan Tahrirról azért már hozta a hálózsákot.

A hotelben ugyanaz a recepciós fiú fogadott, aki novemberi első érkezésemkor, és akivel az utolsó este beszélgettem: a másik Mahmud. Hoztunk neki dohányt, mutogattam neki fényképeket. Este lementünk egy körre, ettünk egy kusherit azon a menzán, ahová anno Ahmed vitt bennünket, az Abu Tarek-ben, majd visszafelé máris belebotlottunk Hakímba, aki annakidején az első kísérőm volt, amikor telefonkártyát szerettem volna venni, s ugyanaz a fiú, aki bevezetett minket Zsuval nagybátyja parfümboltjába. Ezúttal teázni hívott minket. Elmondta, hogy Abu Sir-ben lakik, egy beduin faluban, a szakkarai piramisok mellett. Hívott bennünket, hogy tartsunk oda vele, kivisz az autóján, bemutat a családjának, elvisz a piramisokhoz, és az abu sir-i szukkon vehetek kedvemre való muszlim női felszereléseket, olcsóbban, mint idebent a városban. Én amondó voltam, hogy a túrát nem a következő napon kéne megejteni, de Juli szerette volna mihamarabb megkezdeni az élménydömpinget, hát megbeszéltünk egy másnap tízórás találkozót a parfümboltnál.

Január 24-25.

A találkozóból sajnos dél lett, mert egyébként is elaludtunk, és ráadásul magyar időszámítás szerint aludtunk el. Én ráadásul még húztam is az időt, pakolásztam, rendezgettem a cuccaim meg magamat, s most már én is felkötöttem a kendőt, amit előző este vásároltam. Nem is akárhogy: a motoros fejfedőre, hogy egy szál szőkésbarna hajszál se bukkanjon ki alóla.

Nyűgös voltam, mert az előző éjjeleken nem aludtam, nem tudtam kezelni még a Pentaxot, és egyáltalán, semmi affinitásom nem volt nekimenni az itteni életnek. De persze azért próbáltam felvenni a ritmust. Az emlékek és a jelen kavargó érzelmei között igyekeztem magamban nyugvópontot lelni, egyensúlyba kerülni.

Olyan volt ez az Abu Sir, mint itt az Iszlám Kairó piaca. Poros utcák, nyüzsgő tömegek. Haladtunk befelé lépésről lépésre a családi ház felé. A szűk utcácskában félrehúzódtunk, s kiszálltunk végre. Hakím leültetett minket a fogadószobában, ahová nemsokára megérkezett a reggeli egy négylábú méteres átmérőjű motívumos pléhtálcán. Volt rajta feta, rántotta, nyers paradicsom és uborka, illetve negyvencentis átmérőjű ’ash’, otthoni sütésű, csakhogy vizezett. Furcsa volt ezt csócsálgatni, de így láthattuk legalább, hogy ők is így frissítik a kenyeret.

Most Hakím azt vetette fel, hogy elvisz bennünket Gízába. Nem kellett volna belemenni, de annyira ajánlgatta, hogy tud egy ’jobb’ bejáratot, hogy belementünk. Félórás kocsikázás után leparkolt egy koszfészekben egy fogadó előtt. A főnök a ház előtt egy fa mellett állt, aminek Hakím viccesen nekiment, s az illető hátraugrott, de nevetett. Bevezetett minket egy fedett udvarba, s teával kínált, majd a homokba rajzolgatni kezdett. Elmondta, hogy ez egy illegális bejárat, de neki van engedélye, s így betevegelhetnénk a piramisok közé mindössze száz vagy háromszáz dollárért. Mindeközben azt mondta, hogy muszlimnak nézek ki, és egyébként is, mintha örökké ismert volna, nem érti miért. Nem hatódtam, meg, már ismertem a lélekbehatoló fogásaikat. Az ár, minekutána minket a történet egyáltalán nem érdekelt, hamarosan fejenként 100 pondra lement, de innen már nem akart engedni. A tripp vége az lett, hogy Juli felvette az egyik parkoló teve hörgését, miközben mintásra nyírták a pofáját.

Hakím beszélt egy olyan lehetőségről, mely szerint egy abusiri piramis mellett éjszakáztunk volna. Csak később derült ki, hogy az őr lefizetése itt is súlyos baksisokkal járt volna. Jelen pillanatban azonban én visszakívánkoztam a hotelbe, ahol felvehettük volna éjszakára a hálózsákjainkat, de nem akart visszavinni minket, hanem újra a falujában kötöttünk ki. Most a nagynénjét látogattuk meg. Az idős néni nagyon szép volt; hibiszkusz teával kínált bennünket, melynek a neve arabul ’kilkiri’.

Innen vissza a családhoz. Elérkezett az esti ima ideje, Hakím a mecsetbe indult. Mi is szerettünk volna vele tartani, de azt mondta, hogy csak akkor mehetünk majd vele, ha megtanuljuk, hogyan kell ott imádkozni. Így édesanyjával maradtunk, aki először megmutatta az ima előtti mosdás-szertartást, majd magát az imát is együtt végeztük vele: imitáltuk a mozdulatait és a szavakat. Bevezetett a pici fürdőszobába, le kellett ülnünk egy hokedlira, s a folyó csapvíznél háromszor vagy ötször megmosni az arcot és a fület, kifújni az orrot, majd a karokat, végül a lábakat. Az ima szövegét később a legidősebb fiú Kechíd tollba mondta nekem, majd Abdul, az, aki a házban élt a feleségével, és turistairodája van Kairóban, lefordította nekem:

„Biszmille el rahman el rahím, Elhamtdulillah rabb elalamein el rahman, el rahím. Meelik, yaum, etdín eljeeka, ijee kanabudu, ijee kana sztain, ich díne elsorota almusztaki, szorota elezína, enaamte aleihim, chrair, gair elmagdub aleihom walle eldollin, emín.”

„Allah mindenkihez jó, köszönet érte. Egy napon eldől, hogy ki jut a pokolba, és ki jut a mennybe. Imádkozzunk Istenhez, az Isten megsegít. Az Isten mutatja az egyenes utat, nem szabad letérni róla. Allah mindenkinek adott valami jót, és ez az iszlám. Allah nem haragszik ránk.”

Hakím nem értette – mért is értette volna – hogy engem mindez nem azért érdekel, mert át akarok térni a muzulmán hitre, hiába próbáltam magyarázni neki. A mecsetekben eltöltött idő, az ima meghittsége vonz engem.

Nagyon fáradt voltam, és hisztis. Legszívesebben visszavitettem volna magunkat a városba, de ő már betakarta az autóját. Nem volt más választás, mint az ő házában aludni, egy nagyon göcsörtös duplaágyon Julival. Csak szemernyit aludtam, végigkínlódtam az éjszakát. Csak lassan vettem rá magamat, hogy az előszobában hangosan kántáló koránt lecsavarjam. Szörnyű volt. Nosztalgiám szertefoszlott. Egész nap ez szólt a rádióból a családnál is, de ott még nem zavart. De attól, hogy éjjel ne tudjak aludni tőle, besokalltam. Ez a fanatizmus fogja vissza itt a nép forróvérét. Szólt a kakas. Hol kintről, hol Juli telefonjából.

Hajnalban mindketten felkeltünk, hogy megnézzük a temető fölötti dombról a napfelkeltét. Kiderült, hogy Juli sem tudott aludni, és ki akartunk jutni a házból, de a kapu zárva volt. Hakím aludt, s még nem akart felkelni, azt mondta, messze még a napfelkelte. Aztán csavargatni kezdtük a rádiót, s egy dallamosabb nótánál táncra perdültem. Ez tetszett neki, fel is kért, s ott andalogtunk egy kicsit, jobb híján.

Egyszer mégis nekiindultunk. Fent a sivatag határában meglátogattuk az őrbódét, az őrök megvendégeltek bennünket teával, sishával. A sisha egy konzervdobozból és műanyagcsőből volt összeeszkábálva. Kicsit elsétáltunk a dombok között, ahol Juli köveket gyűjtött, különös kövek voltak, kerekek, de rézsútban eltörve mindahány. Aztán jöttek az őrök, jussukat követelték, a három őr fejenként egy tízest.

Végül sem piramisokat nem láttunk, sem ruhát nem vettünk. Rengeteg időt eltöltöttünk a családdal, élveztük vendégszeretetüket. Láttuk, ahogyan a sok porontypurdé fel alá mászkál, közben hol a Korán megy a tévében, hol amerikai rajzfilmek, s közben beszélnek, beszélnek. Visszafelé az úton mindketten elaludtunk.

A napot átpihentük, s este egy hotelszomszéddal, egy prágai építésznővel és kairói ismerősével mentünk vacsorázni. Az ürge egyre jobban belejött a társalgásba, és sisházás után már nem nagyon akart bennünket elengedni, de minket nem érdekelt, hogy meglátogassuk őt a lakásán.

ARTPHOTOS - Romvárosok

2006-12-31T02:30:00.000-08:00

Gebel Dakrur, Four men in white galabiyyas

Az-Zeitunn, Revolvers

Siwa, Shali, Shadows

Shali, Sunset

Az-Zeitunn, Man and Woman

Sahara, In the wind

Sahara, On the way to the well

Sahara, Sunset

Gebel Al Mauta - women in Siwan scarf

The Mad - women in Siwan scarf

Gebel Al Mauta - women in Siwan scarf

Az utolsó napok

2006-11-24T01:38:00.000-08:00

Nehéz arról beszélnem, ami pedig olyan meghatározó volt számomra. Egy fiatal szívai fiú közeledése hozzám. Nem éreztem azt, hogy tapasztalatlanabb lenne nálam, holott elmondása alapján alig volt tapasztalata korábban nőkkel. Intelligenciája, lénye egykorúvá tett bennünket; sőt. Ő mondta meg, hogy mit szabad és mit nem szabad, mit hogyan kell, mik a szabályok. Ez vonatkozott például arra, hogy reggelire nem eszünk zöldséget, este pedig nem eszünk sajtot. Az utcán vagy mások előtt nem öleljük meg egymást, mert nem illik. Nem főzhettem meg akárhogyan a rizst, csak úgy, ha előbb a felét barnára pirítottam kiadós adag olajban, majd hozzákeverem a többit, s utána öntöttem fel vízzel. A rizse jóval ízletesebb lett, mint az egyéb módon elkészített rizsfajták.
Természetesen az állami szabályozások nem betartása az ő bőrére ment volna, és nem kockáztatott: nem jött fel meglátogatni a hotelszobámba. Tilos egy külföldinek és egy egyiptominak egy szobában tartózkodnia, kivétel, ha házasok. A rendőrség a hotel vezetőjét tartóztatja le a szabály megszegése esetén, valamint ha lopás történik, azonnal az a személy lesz a gyanúsított. Éjjel nem maradhattunk együtt az ő boltjában sem, és nem látogathattam meg otthon az ő szobájában, mert a szülei nem örültek volna egy keresztény vendégnek. Amikor az utolsó nap végül mégis kibéreltük a motort, csak a kevésbé lakott részen ülhettem fel mögé. Amikor megvásároltam magamnak, és felvettem egy olcsó munkaruha-galabijját, kioktatott, hogy olcsó húsnak híg a leve, ez nem áll jól nekem. Sokat beszélgettünk a kelmék és a szafari túrák áráról, az egyes emberekről. Ő mindenkinek egyenesen a szemébe nézett. Különös volt látni, ahogyan tizenkilenc éves kora ellenére kikérik az idősebbek a véleményét. Tudott nagyon kategorikus és kíméletlen lenni. Rám se nézve, rezzenéstelen arccal szólt hozzám – Get off! – hogy Juszif étterme előtt szálljak le a motorról. Azt hiszem, amire egy nő vágyik az éppen a szigorúság és a kényeztetés harmonikus ötvözete, s én ezt kaptam tőle.
Azt mondta, hogy gyermekkora óta rólam álmodott, hogy ilyen lesz a felesége.
Természetesen szorongtam udvarlása miatt. Milyen eleven is a szerelem, mennyire idealizálja az adott helyzetet, és milyen banálisak voltak az ő elképzelései! Engem mindig megijesztett a jövőkép. Most pedig nagyobb képtelenségnek tűnt, mint valaha. A boltjában ücsörögve békésen néztem szertartásos, tökéletes mozdulatait. Szelíd volt és tudatos. De féltem a benne lobogó vágytól. Szerettem volna hinni neki, mégis úgy éreztem, mintha mégiscsak az volna a döntő szempont, hogy megszerezzen, a falu nevében, mintha a döntő pillanatban minden nappali sóvár tekintet győzelmet aratott volna felettem.

Szombaton bukósisak nélkül robogtunk egy földnyelven két sósvizű tó között – a távolban a grandcanyon-szerű hegyek. Csodálatos volt, de nem állítottam meg. A hepehupák előtt mindig óvatosan lefékezett, majd utána felgyorsult, és hiába kértem, hogy menjen lassabban.

A délelőtt folyamán még fejtegette aggodalmait a motorbérlés árával és veszélyességével kapcsolatban, különös tekintettel arra, hogy nem volt jogosítványa. A másik alternatíva a „pickup car” lett volna; magánfuvar tulajdonképpen, s így olcsóbban megúsztam volna. De súlyosan elegem volt már a sofőrökből. Az éjjelt először és utoljára egy camp-ben töltöttük, ahova Hamada – korábbi sivatagi sofőrünk – vitt ki bennünket szívességből. Képtelenség, de itt, a leglazább iszlám országban sem maradhattunk kettesben csak úgy. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy együtt aludjunk, s ezt a lehetőséget mind az utolsó napig elutasítottam, annyira nem volt kedvem mások orrára kötni a magánéletünket. Ezekben a camp-ekben – úgy három-négyvan belőlük Siwa határában már a Szahara partján – áll egy házikó, melyben főzni lehet, s körülötte fel vannak állítva a beduinsátrak, ahol a kedves turisták a szép summa kifizetése után alhatnak, s reggel elviszik őket még egy kicsit kocsikázni a homokbuckák közé; de semmi komoly. Amikor megérkeztünk, a tulaj kezembe nyomott egy kanalat: – Egyél! – A méteres átmérőjű tálban piros szósszal kevert tésztamaradék. Észrevettem a húscafatokat – a nálunk ismeretes csirkepaprikást kell elképzelni - és így arra hivatkozva nem kóstoltam meg az egyébként már vagy húsz ember által jószolván kivégzett vacsorát. – Álmos vagyok, elnézést, nincs kedvem beszélgetni! – mondtam. Mahmud megágyazott nekünk kicsit arrébb a tábortól. Mondta, hogy menjek, feküdjek le. Erre kiabálni kezdtem vele, hogy azonnal vigyen haza. Utáltam ezt a kiszolgáltatottságot. Aztán jött velem ő is. Vékony, inas fiú. Néztem a csillagokat. Egész éjjel öleltük egymást a hálózsákom és két dohos helyi takaró alatt.

Berregtünk végig a földnyelven. Idilli folytatása volt ennek az éjszakának. Pedig délelőtt a királyt, azaz a pickup car-t húztuk mindketten. Két lapot húztam. Az egyik azt írta le, hogy mi történik, ha motorral megyünk – erre jött a válasz: A Világ. A második, az Uralkodó, a taxira vonatkozott. A felelősség helyett a beteljesülést választotta a szívem. Mahmud azt mondta, most húzzak ebből a kettőből, majd ő is húzott, mindketten az Uralkodót. Ezt nem vettem figyelembe.

Al-Zeitun egyszer csak feltűnt a sivatagban kanyargó útról. Egy elhagyott romváros a sivatag közepén. Bementünk, s ő elmesélte, hogyan éltek itt az emberek. Ez volt a mecset, itt imádkoztak, erre a falmélyedés felé van kelet. Itt e között a két kő között sajtolták az olivaolajat, s ezen a résen tudott kifolyni. Ezt a pincét még a rómaiak építették, s innen indult a meleg levegő – a fűtés – a ház alá. Később csak telekormozták a lakosok... Kimentem, és datolyát kezdtem majszolni. Össze kellett szednem a gondolataimat. Mahmud azt mondta, hogy kezdjünk el dolgozni, különben unatkozni fog. A távolból indultunk, és úgy közeledtünk a város felé. Először megkértem, hogy most ő öltsön női ruhát. Megtette, de villogott a szeme. Tudta, hogy fizetni fogok a munkájáért. A képen csadoros nők és fehér galabijjás férfiak. Idill és hőség. Ő cserélte a filmet. Nyugodt, kimért és finom mozdulatokkal.

Még egy helyszínt választottam. Néhány romos ház állt csak ott. Sietnünk kellett, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk. A képen nap lenyugvó meleg fényében állunk, mint esküvői pár.

Visszatérve Juszif éttermében felhívta a figyelmemet, hogy a kilencvenen felül még ötven fontot kell adnom a motorért. Dühös voltam. Mondtam, hívja ide a bérbeadót! Odajött, de nem engedett. Negyvenet adtam még végül.

Az estét végignyűglődtük. Én nem voltam hajlandó megvárni az étteremben, míg elmegy megnézni a boltját. Ő nem maradt ott vacsorázni. Felmentem és pakolni kezdtem kedvetlenül. Aztán lementem hozzá, ő meg szomszédolt – gránátalmát eszegettek, szemezgették ki a kukoricaszemhez hasonló rózsaszín bogyókat egy grapefruit-szerű héjból. Végre elindultunk, hogy meglátogassuk az édesanyját.

Sárkunyhó, villanykörte. Takarók alatt két alvó öcs, mint két kupac. Amikor édesanyja felemelte a takarót, láttam, hogy hasonlítanak Mahmudra, csak az asszonynak volt világosabb a bőre. Mahmud azt mondta, pedig ő is néger, csak mivel soha nem megy ki a napra, kifakult. Az égvilágon nem jutott eszembe semmi, hogy mit kérdezhetnék. Lehet, hogy az asszony volt az oka, nem tudom. Pedig olyan süteménnyel kínált bennünket, amilyent Joli néni szokott sütni: két linzerkagyló lekvárral összeragasztva. Ezt meg is osztottam vele. Csodálkozott. Nem tudom, hogy ennek kapcsán – a kulturális hasonlatosság okán, vagy mint aggódó anya kérdezte meg, muzulmán vagyok –e. – Keresztény – válaszoltam. Nem minthogyha nekem nem lett volna mindegy. De neki nem volt az. Nem tudom, mit gondolt, s azt se tudom, hogy sejtette –e, hogy ki vagyok. Pedig kedves volt. De engem elszomorított a látvány. Nem volt különösebben barátságos sem a szoba. Az első asszonynál tett látogatásunk felvillanyozott, a szegénység és egyszerűség ellenére jól éreztem ott magam, míg most, talán csak azért, mert tudathasadás volt látni Mahmudot ebben a környezetben, és az, hogy nem így képzeltem az édesanyját. Pedig nagyon finom friss hibiszkuszfőzettel kínált bennünket.

Visszakerekeztünk Juszifhoz, hogy megnézze a DVD-imet, de kiderült, hogy Juszifnál csak CD olvasó van. Mahmud a vacsorát is alig bírta megenni, olyan fáradt volt. Úgy tűnt nekem, hogy távozásom miatt érzett szomorúsága és dühe rezignáltságba fordult. Azt mondta, hogy reggel a hotel előtt, vagy ha nem ér oda húsz perccel indulás előtt, akkor már csak a busznál találkozunk. Képtelen lettem volna lefeküdni aludni. Most is, mint mindig, amikor kellett, megjelent Selim, s hívott, menjek fel vele a szemközti kávézóba.

Mentem, és csatlakoztam a szívai helyzetet vitató férfitársasághoz. A téma tanulságos volt. Szíva rohamosan halad afelé, hogy felőrölje Egyiptom és a turistahad. A Titanic c. film patetikus zenéje csak fokozta az elmúlás facsaró érzését bennem. Kértem, hogy valami vidámat keressenek nekem, de a vidám is csak kongott Siwa éjszakájában. Szelim megértett, és elővette az MP3 lejátszóját. Kikeresett számomra egy krisnás mantrázós éneket. A fejemre tettem a hallgatót, s ettől elmúlt a rossz érzésem, s már meg tudtam bocsátani magamnak, Mahmudnak és a Világnak, amiért olyan, amilyen. Arra gondoltam, mit tehetnék mégis, hogy ne ebben a befejezetlen hangulatban vegyek búcsút. Eszembe jutott, hogy választhatom még a tízórás buszt is a hétórás helyett, s akkor lesz még három óránk. Ez a gondolat megnyugtatott. Egészen addig ültem így szemem lehunyva közöttük, míg végre elálmosodtam, s kettőkor nyugovóra tértem.

Négy órám volt még hatig. A csomagolás nagy része reggelre maradt.

Nagyon nehéz volt a zsákom, és azon kívül még a fényképezőgépek és még két szatyor lógott rólam. Így érkeztem a hétórás buszhoz. Mahmud ott állt. A busznak indulnia kellett. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, iszunk –e még egy teát nála…

Legközelebb Abdul vitt ki a buszhoz, amivel már tényleg elindultam. Béke volt bennem már ekkor. Eszembe jutott, hogy vihetnék haza homokot a Szaharából, de megtudtam, hogy igazi homok csak Szívától délre található. Erre is, mint sok minden másra, Mahmud azt mondta: – Majd legközelebb!

A háromórás sivatagi út hamar elröpült. Marsa Matruhban megviselt az átszállás és a másfél órás várakozás. Egyedül éreztem magam múlt és jövő nélkül.

Este kilencre futott be a második busz Kairóba. Újra láttam a nyüzsgést, s amint kitett a busz, fogtam egy taxit, és visszamentem a Dahab Hotelbe, vissza a mentsvárba. Ott találtam ugyanazt a fiút, aki első éjjel fogadott. Újra bemutatkoztunk egymásnak, s most kiderült, hogy őt is Mahmudnak hívják. Mondta, maradhatok, s amíg elmegyek vásárolni – mert még mindig nem adtam fel, hogy veszek további nikob-okat – bezárja a cuccomat a raktárba. Futottam egy kört a városban. Metróztam, és keresgéltem, de olyan rémes alakok szólítottak meg, és vezettek félre, hogy hamar visszamenekültem dolgavégezetlenül.

Mahmud mondta, hogy rendelt egy taxit az arréb szunyókáló dán párnak, akiknek a gépe ugyanakkor indul, mint az enyém, s hogy szerinte csatlakozhatom hozzájuk. Újabb kő gördült le a szívemről, mert különben azonnal indulnom kellett volna az éjfeles buszhoz. Inkább beszélgetéssel töltöttük az utolsó órát. Mahmudról kiderült, hogy a nevén kívül a születési időpontja is majdnem egyezik a szívai Mahmudéval: január hat – míg szívai Mahmud január hét. Kiderült róla továbbá, hogy egy francia lány a felesége. Két éve házasodtak össze itt Kairóban, ahol lehetőség van arra, hogy különböző vallású emberek összeházasodhassanak. Azóta mindig csak a lány jön hozzá. Ő még soha nem járt Egyiptomon kívül. Most egy hete megálmodta, hogy el kell mennie Indiába. Ez is szép egybeesés volt számomra, hiszen Szelim is ezt tervezte. Szelim sokat kérdezett a kártyától, s a kérdései a körül forogtak, hogy Szívában maradjon –e, vagy menjen -e el Indiába szerzetesnek. Az én tervem is az már egy ideje, hogy jövőre megpályázzam az Unesco-s ösztöndíjak közül a három hónapos indiai rezidenciát. A Krisna-ének is ebbe az irányba mutatott. Hanem a házasság gondolata is szöget ütött a fejemben. Ha nem kell muzulmánnak lennem, viszont minden akadály elhárul az elől, hogy azzal, akivel szeretnék, ne kelljen korlátok között léteznem, miért is ne? De hát szangvinikus és bohém Ízisz elábrándozgat ezen még. Nem fűlik a foga a döntéshez – mert hát mégiscsak, ki tudja? Az állami házasság, bár csak betűkben különbözik álmaim házasságától, tartogathat súlyos szivatásokat, melyekkel majd csak később szembesülnék.

A taxisofőr jópofa egy alak volt. Miután felkötözte a tetőcsomagtartóra a csomagjainkat, s beültönk az autóba, egy kutya ugrott be közé és közém, s a sebváltón utazott egy darabig. Úgy hívták, hogy Folla. Folla és a sofőr nagyon szerették egymást, s most a sofőrünk szívességet tett neki, elvitte a szerelméhez, s a reptér felé félúton kitessékelte. Nagyokat derültünk rajta. Ilyenek itt az emberek. Tudnak élni! Nincs foga, egy csotrogány kocsija van, de van humora meg szíve.

A dán lányról utóbb kiderült, hogy arab szakot végzett. Nagyon érdeklődött képeim és kisfilmjeim iránt. Beszélgetéssel ügyesen elmúlattuk a várakozási időt.

A repülőutat végigaludtam, s már csak a felhők fölött kelő nap keltett. Itthon szürkeség és kimértség fogadott. Az autók némán sávot tartva pöfögtek a reptéri busz mellett. Meghalt Puskás Öcsi.

Amint beléptem az ajtón, Anyu hívott, s nemsokára Apa és Zsuzsa is. Aggódtak értem, mert már napok óta nem tudtam sms-t küldeni, sem fogadni; nem tudták, épségben vagyok –e, és hogy mikor érkezem.

Hazaértem, s egyben távolra kerültem.

Az ott és az itt tragédiája.

Galabijja – abejja. Öltöny és kosztüm.

Tolakodás – szenvtelenség, hideg és meleg, hit és hitetlenség, szabályok és szabadság…

Kata fekete kendővel eltakart szemű mezítelen asszonya és a nikob alól kinéző szemek.

Telő-nyuló napjaimról

2006-11-17T08:42:00.000-08:00

Nem is tudom, hány nap telt el. De biztos, hogy gyorsan elmentek, s mégis lassan peregtek. Volt olyan éjjel, amikor már nyolckor ágyba bújtam, mert összevesztünk Mahmuddal. Volt, amikor alig hunytam le a szemem. Két délután feljött velem Shali-ra, s azt találta ki, hogy ne ő öltözzön be csadorba, hanem én, s majd ő nyomja a gombot. Ezeken a képeken tehát fekete csadoros nők és néhány galabijjás férfi - azaz egy jóképű fekete ifjú - szerepelnek. Ez már csak így megy, barátaim. Aki velem utazik, vagy aki velem szeretne lenni az vagy beöltözik, vagy gombot nyom. Sajnálom, és örök életemre mindenkitől elnézést kérek ezért. Örülök, ha valakinek tudok ellenszolgáltatást nyújtani e tettéért, vagy élvezi ezt a fárasztó munkát; bujkálni a romok között. Ma már Mahmud besokkolt. Neki én kellenék, nekem meg a képek. Tudom, ezért fogok egyedül maradni, amit, megmondom őszintén, nem különösebben bánok.

A Citadella újabb leckéket adott. Ki-ki kézbe kapja majd a saját idézetét közületek is.

Egyik romsétám alkalmával összefutottam egy francia férfivel, aki célul tűzte ki, hogy a romváros alatt, azok közül a házak közül, melyek még épen maradtak, azaz, nincsenek teljesen romos állapotban, megvásárol egy utcát, s úgy, ahogy van megőrzi eredeti arculatában; már négy házat meg is vett. Igen. Az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnek itt a külföldiek. Selimmel, az amerikai sráccal sokat beszélgettem, s beavatott a számára felfedett titkokba: mi csodás tőkével jönnek ide az egyiptomiak. Egy illető, akit nagyon nem komálnak, az egyik hidegvizű forrásra palackozó üzemet létesített, és horribilis mennyiséget ad el a vízből, míg a munkásoknak éhbért fizet. Él itt egy angol család is, valamint egy egyiptomi férfi svájci feleséggel, egy angol nő a gyerekével, s a Kleopátra forrásnál, ahol tegnap zenés mulatságot rendeztek - síppal, dobbal, nádi hegedű nélkül - szintén egy angol lány a kávézó működtetőjének a csaja. Ő már nagyon jól beszél arabul. Az angol családot nagyon szeretik, mert sok dolgot, kitalál, újít itt, és ő viszont jól megfizeti az ittenieket.

Volt olyan nap, amiből kimaradt az étkezés, mert senki nem volt, aki evett volna velem. Evőtársam, Selim, főként. Már harmadszorra reggeliztünk együtt. Ilyenkor elmegyünk a szálló mögötti kis helyi kosztos-helyre, s veszünk babot, falafelt és padlizsánt. Most is tök éhes vagyok. Bár ma már visszajött Husszein, mesélte micsoda fergeteges napot töltöttek együtt Szuzival Kairóban, invitált ebédre, én azonban csak azzal voltam elfoglalva, hogy várjam, Mahmudnak sikerül-e kölcsönöznie egy motort, amivel elmehetünk együtt Zeitunnba, egy harmincöt kilométerre lévő romvárosba. A helyet már kinéztem a könyvből, amikor készültünk ide, de eddig nem jött össze az odajutás. Fel tizenkettőkor érkeztem a boltjához, ő sehol.
Biztosan a tegnap esti fürdőzés a forró forrásban kiszívta az energiáját, gondoltam, de aztán rájöttem, hogy hamarosan itt a péntek déli nagy ima ideje, szóval biztosan imádkozik. Ellotyogtam egy ideig Husszeinékkel. Ali, Husszein öccse, már két napja is nagyon invitált ingyenes gyógyfarmjára, de nem volt kedvem menni, hiába ígérte, hogy semmibe sem kerül és hogy nem csak ketten leszünk. Jobb az óvatosság. Mellesleg igen kellemetlen időt töltöttem nála. Feszélyez a társasága. Felhívott, hogy mindenképpen kell beszélnem Husszeinnel telefonon, és ezért fáradjak be a boltba négykor. Mondtam, hogy akkor nem nagyon érek rá, mert megyünk fel Mahmuddal fotózni, és faképnél is hagytam. Hanem este kárpótlásul ott hallgattam a teái történetét, és megmutatta masszázstudományát. Nem éreztem, hogy a megfelelő pontokat eltalálta volna a hátamon, de megropogtatott.
Mahmud jött-ment köztünk és a saját boltja között. Szemmel láthatólag zavarta, hogy még mindig itt vagyok. Ali mondta is, hogy látja, másképpen beszélek vele, amikor Mahmud ott van. Igen, igen. Megkérdezte, hogy akkor mért vagyok vele? Nem tudtam válaszolni, sajnos. Csakhogy az volt a kellemetlen, amikor következő nap Mahmud megkérdezte, hogy mért mondtam azt Alinak, hogy ő nem szereti... Hát persze, hogy nem rajonganak a siwa-iak az egyiptomiakért! Betelepszenek ide, és nem tartják be azt a nívót, ami számukra az alap: nem árulnak mást, mint síwa-i kelmét. Az egyiptomiak pedig, köztük Husszein is, borzalmas piramisos trikókat és olcsó nem idevalósi sálakat és thaiföldi ruhákat is árul.

A pénteki Nagymise alatt fel-alá járkáltam a gépemmel, és filmeztem, hangot rögzítettem. - Allah Akbar! Hatalmas Allah! Szól a hangszórókból. Majd egy órán keresztül ki van hangosítva az imám egész beszéde. Ilyenkor bezárnak az üzletek, nem járnak a fogatok. A felnőttek, a férfiak a mecsetbe mennek. Először egy kocsit megszálló gyerekhadat filmeztem, majd elmentem a főtéri mecset felé, ahol belebotlottam az egyébként szokásosan járőröző katonákba. Bár tudtam, hogy a válasz nem, édes mosollyal megkérdeztem, hogy fotózkodhatnék -e velük? Az egyik éppen azt magyarázta nekem, hogy ha megteszem, bevisz a sittre, amikor elkattant az időzítő.
Valamikor félegykor összefutottam Mahmuddal. Innentől fogva két és fél órába telt, míg szerzett egy motort. Azt mondta, el kell mennem vele a Kleopátra forrásig, csak ott csatlakozik hozzám, mert fél, hogy meglátnak bennünket együtt. Én azonban áttettem ezt a programpontot holnapra, hiszen felmértem, hogy ha négyre megérkezünk Zeitunnba, alig lesz egy óránk a fotózásra.

Tegnap vásárló körútra mentünk Selimmel a Shali alatti házakhoz. Ilyenkor az ember összefut a kint játszadozó gyerekekkel, azok jó esetben beinvitálják, s így a kijövő asszonytól meg lehet kérdezni, hogy van-e valami eladó portékája. Az utca utolsó házában az asszonyokat nem zavarta Selim jelenléte, ott letelepedtünk. Megalkudtam egy helyi viseletű sálra Zsu számára. Sikerült fotót is készítenem magunkról. Este újra meglátogattam azt a családot, ahol korábban Zsu-val már voltunk, s megvettem az asszonytól egy esküvői ruhát és három sálat. Mahmud azt mondta később, hogy van valami hasonló a vérünkben, mert én is jó bizniszmen vagyok.

Valamelyik éjjel a hostel mindenesével és örök segítőkész őrével sokáig beszélgettem. Mondtam, hogy szeretnék zarándoklatra menni a sivatagba tevével, vagy gyalog. Ajánlott egy idegenvezetőt, Iszá-nak hivják, aki annakidején egy belga embert átkalauzolt a Gara oázisba, ami innen 140 km-re fekszik. Talán tíz napig tartott, míg odaértek. Innen Siwa-ból nem lehet tevegelni, mert a klíma nem megfelelő a tevének, de Bahariya-ból sem olcsó. A tevegelés nagyon drága mulatság. Az álmokat súlyos fontokban mérik.

Még egy napom van itt hátra. A vasárnapot vagy Kairóban töltöm, vagy pedig buszon. Még nem döntöttem el, hogy szombat éjjel, vagy vasárnap napközben utazom Kairóba. A biztos pont, hogy vasárnap éjfélkor a reptéren kell lennem. Hogy hogy lehettem, ekkora ökör, hogy éjjelre vettem repülőjegyet, nem tudom. De hát nem vagyok híres az előrelátásomról. Legközelebb Egyptairrel kell jönnöm, jönnünk, Jul-lal, ott Zsu elmondása alapján az étel is sokkal izgalmasabb.

A hamaros viszontlátásig kitartást kívánok mindenkinek.